-Milyen furcsa ez a világ!- gondolta volna Pistike, aki hét évesen félárva lett, és csak késő ősztől kora tavaszig járhatott iskolába, mert „szolgálata” volt. Libapásztor lett a faluban, hiszen minden kis pénz jól jött a családnak.

Pistike most már erre nem is gondol. Mikor meghalt az öreg Pista második felesége, a Pistike mostohaanyja, aki lelencbe akarta adni Pistikét, inkább a kis ártatlan csecsemőt, a féltestvérét sajnálta, és sírt a temetésen. Lassan legényke lett belőle, akiről a faluban azt mondták:”Még a jég hátán is megél.”

A nővérei férjhez mentek, családot alapítottak. Maris egészen Ceglédre került, Annus valahol a messzi Cseh országba költözött a férjével, Ilon Kassára ment férjhez, így csak Erzsivel, és Terivel vezették a kis gazdaságot, mert Márta még csak rongybabákkal játszó kislányka volt. Az öreg Pista sokszor volt távol falujától, mert ott teljesített szolgálatot, ahová a Magyar államvasutak rendelték. Így az állatok körüli munka csak Pistikére maradt, aki 13 éves suhanc gyerek volt. Bírta ő a munkát, és szívesen tette. És a cipőjavító tudománya is nagyon jól jött. Háborús idők jártak, így új cipőt még a jobb módúak sem varrattak maguknak. Most még olyan lábbelit is kikotortak a komód aljából, vagy a kamara legrejtettebb zugából, amit azelőtt kidobtak volna. Így Pistikének mindég volt munkája. Igaz, hogy a szegényebbek sokszor csak egy- két tojással, vagy szalonnadarabbal fizettek, vagy néha még azzal sem. A háború kitörése óta Sproh tanító urat is behívták katonának, hiszen tartalékos hadnagy volt. A faluba Hidasnémetiből egy fiatal tanító néni került. Ő nem ismerte Pistike sorsát, és nehezen értette, hogy az osztály talán legértelmesebb tanulója elég felületesen olvas. De mikor megtudta ennek az okát, hogy Pistike többet járt dolgozni, mint iskolába, mindenben segítette a fiút. Nem volt ez így a leventeoktatóknál. Mint minden fiúgyermek úgy Pistike is 12 éves korától leventeoktatáson volt köteles részt venni minden szombaton délután. Két leventeoktató járt a faluba, szintén Hidasnémetiből. Az idősebb megértő ember volt, és mikor megtudta, hogy Pistike inkább családfenntartó, mint gyermek, sokszor szemet hunyt, ha a fiú kihagyott egy-egy oktatást. De bizony nem így tett a fiatalabb. Mikor egy alkalommal Pistike késve érkezett az oktatásra, a lovagló ostorával kegyetlenül arcon ütötte, és közben ordította is: -Majd megtanítalak én titeket, büdös tót fattyak!-

Az ostorcsapás nagyon fájt, de az, hogy tót fattyaknak nevezte a fiúkat, még élesebb sebet ejtet lelkükben. Igaz, hogy ők egy mű álamban, Csehszlovákiában születtek, de még az édesapjuk, nagyapjuk és ükapjuk is vérét ontotta a Magyar hazáért. Sproh tanító úr ezt nekik sokszor magyarázta, és mindég a lelkükre kötötte:” Maradjatok hűek Magyar hazátokhoz!”

Akkor most milyen jogon nevezik őket büdös tót fattyaknak…?

Nem sokáig folyt a leventeoktatás, mert a leventeoktatókat is a frontra vezényelték, és velük sok katonaköteles férfit a faluból. Az iskola is bezárt, és ahogy a frontvonal a falun keresztül húzódott. az egész falu kitelepült Göncruszkára, mert az védettebb helyen volt. Az öreg Pistát csak azért nem hívták be katonának, mert az államvasutak alkalmazottja volt. Gondolta, micsoda szerencse érte, és ez igaz is volt. De mikor a front elvonult, újra Csehszlovákiához került a falu. Persze, a falusi parasztok úgy gondolták:”Mi baj lehet, hiszen volt már így, mégis túléltük.” Most bizony kicsit keményebb idők jöttek. Az új hatalmasoknak kellet a Magyar föld, a házak, a birtokok, de a Magyar ember nem kellet. Persze, az ügyeskedők, a helyezkedők hamar megtalálták a megoldást. A Pintér Józsi is, aki a legelső nyilas volt a faluban, most úgy hadart tótul, mintha az anyanyelve lenne. Mert aki szlováknak vallotta magát, az maradhatott a faluban, és a többi család egy kitelepítési listára került. Így az egész falu szlovák lett, pedig szlovákul bizony kevesen tudtak. Az öreg Pista mégis megmakacsolta magát.

-Hogy változhatok egy napról a másikra Magyarból Tóttá, hiszen édesanyám, aki magyarul tanított imádkozni, még a sírjában is forogna.-

Így a Pista családja félve várta a kitelepítést. Évszázadok óta ebben a faluban tengette életét a szegény zsellér család, most meg ki tudja, hová veti őket a sors. Ki tudja, hol lesz megint libapásztor Pistike…?

Vége