A társalgási kultúránkról, vagy miről

  Az utóbbi időben furcsa módon folynak le az ismerőseimmel, rokonaimmal folytatott beszélgetéseim. Hiába kerülöm a kényes, feszültségekkel járó témákat, hiába próbálok empatikus lenni, figyelemmel közeledni, az utcai terefere egy idő után egy összeveszés előtti stádiumba torkollik, vagy azzá alakul. Még el sem kezdem az üdvözlést követő mondanivalómat, már látom, hogy a partner valami saját verziót fogalmazgat magába zuhanva és a szavaimat már meg sem hallgatja és nem hallja. Vagy ha mégis, akkor mindegy miért, de készül rám lecsapni, azonnal cáfol, kioktat, lekicsinyel, gúnyosan, bújtatottan sérteget, kipirult arcán elkezdenek az izmok, idegek rángatózni, esetleg fintorba torzul az ábrázata. Elmarad az együttgondolkodás, információk cseréje, a gondolatok kibontása és összekötése, helyette féktelen harag és gyűlölet-mártás ömlik rokonra, barátra, közeli, távoli ismerősre, a más politikai nézeteket vallókra, vagy akivel épp legutoljára találkozott.  

     A könnyes csevegést ígérő találkozás harccá, küzdelemmé alakul, amelyben meg akar  másik győzni valamiről, talán az igazáról, erkölcsi, netán faji felsőbbrendűségéről, beteges előítéleteiről, tisztaságáról, mindenki győzni akar, ha verbálisan is és a végén mindannyian csak veszítünk. Az önigazoló és a világot megvető monológgá sorvadt dialógusok persze leginkább gazdájuk ürességét hivatottak leplezni, kompenzálni. Tombol az össznépi pszichózis minden szinten, amivel csak egymást betegítjük tovább láncreakciószerűen.

  Lehet, hogy túl érzékeny és igényes vagyok, de művészetről, zenéről, irodalomról, a természetről, munkáról, sportról, realitásokról, valós gondokról, családi örömökről, egymás sikereiről, magáról az emberről.. szeretnék, hallani, beszélni, de a rángatódzó testbeszéddel párosult és trágárságokkal fűszerezett tőmondatok alkalmatlanok erre és ezek ma már nem érdekelnek senkit. Nincsenek érvek, indokok, logikus bővített és összetett mondatok, kedves régi történetek, csattanós anekdoták, viccek, csak primitív, hangos kinyilatkoztatások vélt igazságokról. Önsajnálat, áthárítás, szemrehányás, érzelmi zsarolás a divat és a korszerű.

  Ha a békesség kedvéért megpróbálok én is gyűlölködni, látszólag egyet érteni, vagy csak helyeslően hallgatni, a helyzet akkor sem javul, mert a partner akár önmagát cáfolva, előző mondatai visszájára fordítva tovább konfrontálódik és sziszeg, mert ez az igazi végső célja.

  Mindez mára már fel sem tűnik, megszokottá vált, az ellenkezője megy ritkaságszámba. Érzem, hogy legszívesebben még az utcáról is kirúgnánk egymást, de az még ma nem megy, így inkább ritkítjuk a találkozásokat, az alkalmakat, úgy téve mintha nem vennénk észre a másikat.

    De lehet, hogy én csak túl érzékeny és korszerűtlen vagyok.

2014. május 4.