Ilyen csak a mesében van…

Nagyszalontán éreztem először az önazonosságnak egy különös ízét, amikor az építész szemével tekintettem rá a Csonka-torony felújított testére, miközben vágyakozás ébredt bennem, hogy el kellene kanyarodnom az Arany János – emlékház felé, merthogy talán mégiscsak megkapták és valahol egy fiókban őrzik az én Aranyosvers c. gyermeteg írásomat. De hívott Várad: március idusán a Római Katolikus Püspökség melletti Petőfi Sándor Parkban az Erdélyi Magyar Néppárt megemlékező koszorúzására igyekeztünk a feleségemmel – nem szerettük volna lekésni…
   Micsoda ereje van Trianonnak még 100 év elteltével is – képes az időt megugrasztani: már Nagyvárad utcáin kalauzolt a GPS, amikor a feleségem rájött, hogy vesztettünk egy órát az időzóna-váltás miatt, amikor átléptük a gúnyhatárt. Már hervadozni kezdett Petőfi koszorúja, mire a tetthelyre értünk… Sebaj! A lényeg, hogy ott sárgállott a közelünkben a Szent László-hermás hatalmas templom és már az első praktikus ügyintézésen is sikeresen túlestünk: hála istennek, magyarul beszélt az újságos, akinél parkolójegyet vettem, így egész napra joggal foglaltunk vissza magyar területként egy autó által lefedett aszfaltozott foltot a Kanonoksor közelében.
   Hát én azt az épületet csak a nyitott, bolthajtásos fedett külső gangja miatt is imádom, mert sehol máshol még nem lábaltam az életemben faburkolatú járdán, csak itt. És most már másodszor. Hihetetlen hosszú és egyenes az a fajárdás fedett utcarész, az ember úgy érzi, hogy a túlsó végén van talán az Éden…Megcsodáltuk Szent László lovasszobrát, körülötte már nyíltak az aranyeső bokrok. Megkerültük a BAUMIT-lepedővel letakart Püspöki Palotát, aminek a tetőzetén szorgos ácsok verték a kétszázas szögeket a nagytestű szarufákba – messze elvitte a friss bihari szél kopácsolásuk hangját.
   Zegzugos utcácskákon igyekeztünk a központ felé, ereszkedve a lankákon és figyeltük az embereket, a gyerekeket, akik nyüzsögtek körülöttünk – magyar szó, román szó nagyjából kiegyensúlyozottan rezegtette dobhártyánkat. De a tekintetek mégis mások voltak – vagy csak én akartam ezt így látni, mert a szemek mögé képzeltem az elmúlt ezer év lenyomatát: hát csak másképpen néz ki a fejéből az őshonos magyar, mint az erőltetetten betelepített román…
   A kokárdát a szívem fölötti külső kabátzsebben őriztem, izgatottan és kissé tanácstalanul – fölmerjem-e tűzni ebben az ellenséges közegben?  Napokkal korábban vettem a csabai SPAR áruházban, mert szinte ki akart ugrani a pénztárnál elhelyezett kis plexi dobozkából, amint ott a blokkomra vártam és pakoltam a megvásárolt árucikkeket – na, jó lesz ez Váradon, gondoltam és vettem egyet… Egy autómosó ajtaján benézve mocskos mosólé látványa hangolt volna le, amikor hirtelen megcsapott bennünket a Sebes Körös felől elénk ugró szellő friss vízillata.
   Az egész nap talán legmaradandóbb élménye itt kezdődött: a Sebes Körös jobb partján hosszan elnyúlóan kiépített sétány, a maga természetes kő járófelületét és kőtámfalát ravaszul betonnal utánzó, grapefruitra hajazó megjelenésével húzott minket a központ felé. Életem legszebb, leghangulatosabb sétányolása volt ez, ráadásul estefelé a visszaúton megismételve. Gyors az a folyam, az itthoni testvéreihez - Fekete- és Fehér Körös - képest szinte sprinter… Ólomszürke vize rohanásban és mégis kavarog, a part menti fűzfák körüli hordalékban örvénylik, majd megugrik újra. Itt-ott tőkésréce párok éltetik a tavaszt, a tojásrakásra biztató ravaszt, amott sirályok ereszkednek az izgága víztükörre, hátha halat sodor csőrük elé a szerencse. Csodaszép, kecses ívű, acélszerkezetű híd alatt tekereg a sétány. Messziről vasbeton szerkezetnek véltem, csak a hídlábnál fedeztem föl mindazokat a szerkezeti elemeket, amelyek elárulták acélanyag voltát – csavarok, szegecsek voltak az árulkodók…
   Még egy híd következett, ahol a lentebbi vízsodor igyekezetére is fényderült: egy bukó, egy mini vízesés hangja muzsikált, ráadásul a folyónak itt kanyarulata is van, ezért nem láttuk meg előbb…
A sétány felterelt bennünket a közlekedők szintjére, rá a hídra, át rajta egyenesen egy mesebeli villamosmegállóhoz. A villamosok rendesen sárgák ott is és csilingelnek és a fiatalok azzal múlatják az időt, hogy versenyt futnak vele, átugranak előtte, frászt hozva az őket szemlélőkre…
   A világ talán legszebb köztere bújik meg a villamosmegálló mögött. Azt a teret, az őt övező házakkal maga Isten tervezhette meg, csak biztos kezű, vidám mesterek kellettek a felépítéséhez. Úgy tűnik, Trianon előtt jókedvű fajta volt a magyar ember és csodát művelt – mert szerette önmagát, szerette Váradot, az anyagot, amivel bánni is tudott: fát, követ, téglát, vasat. Ki ne tudná felsorolni azt a tucatnyi épületet, ami annak a térnek a csodáját képviseli? Valószínűleg hirtelen én magam se, de azért csak-csak bevillan néhány: Holdas templom, Fekete Sas Palota, Városháza, stb. Az a tér az életöröm tere, ahol gurgulázik a román-magyar tere-fere…
   A Köztársaság utca Várad Váci utcája. Trianon előtti homlokzatok közé ékelt szocreál kubusok övezik. A régi házak homlokzata olyan, mint a megvénült szép nők arca – le is takarták sokukat, nehogy sírva fakadjon az, aki netán jó ösztönnel felfedezi rajtuk a hajdani szépségkirálynőt…Az egyik sarki házat éppen arcfelvarráson értem tetten – Váradon még működik a humándaru: egyszerű csigán átvetett kötélen, önmagát idegesítve eresztett le egy védősisakos segédmunkás valami acélcső állvány elemet. Mi lenne, ha megcsípné a dér a fülét és hirtelen odakapna – gondoltam magamban és már láttam is, ahogy az állvány beüti azt a sárga védősisakot…

Itt mertem elővenni a kokárdát.

   A feleségem biztosan nagyon ideges és zavart lehetett, mert percekig nem sikerült neki az aranyozott biztosítótűt a kabátom szövetén átszúrva a fejhez visszaakasztania. Amúgy Ő is vitt magával egy jóval nagyobb, olyan kivagyis, sovonisztán hivalkodó kokárdát (itthon ilyenek vannak évek óta nekünk), de nem merte elővenni.
Hát azért én is összerezzentem egy kicsit: most mi lesz?
   Ki itt a román és ki a magyar? Ki hogy reagál? Megfeszítettem az izmaimat, nagy levegőt vettem, hogy kitáguljon a mellkasom – szerettem volna Kinizsi Pálnak, vagy Toldinak látszani, hogy úgy elijesszem a román nacionalistákat magamtól, ha netán rákívánnának egy nagy taslit lekeverni a merészségem, a kihívási akcióm miatt.
   Hát nem akadt egy román legény sem, aki vegzálni kívánt volna. Még inkább az utca közepén raktam a lábaim, egyenes gerinccel! Hát persze, hogy a tüzet lövellő tekintetek csak-csak elhaladtak mellettem és jöttek virágos, boldog szempárok – nem szóltak azokból a szájakból felém egy hangot se, mégis éreztem: de jó testvér, hogy ilyen bátor vagy!
   Egy ortodox templom kerítése mellett kopott ruhás, fejkendős, görbe hátú nénike ibolyacsokrokat tartott a kezében. Lassítottam, feléje fordultam, hogy lássa a kokárdát is rajtam – éreztem, hogy ibolyát csak magyar asszony kínálhat az utcán. Szóltam hozzá: nagyon szép ibolya! És mosoly derült ráncos arcán, a kendő árnyéka alól megszólalt ő is, boldogan: ibolya…Soha szebb ibolyacsokrot nem láttam életemben. De hát nekünk is van itthon Békéscsabán – mondtam, vagy csak gondoltam? Mentünk tovább – biztos vizespohárba került az a három-négy kis csokor még a nap folyamán és a nénike is kapott annyi lejt érte, hogy egy kis tejet, kenyeret tudott rajta venni magának…
   Én nem tudtam a négy hajdani irodalmár bronzba öntött asztaltársaságáról, így csodálatos érzéssel ültem le közéjük – Juhász Gyulát Szegedről szinte testközelből ismerem (abban a házban lakott albérletben a lánykánk, ahol a költő az utolsó pisztolygolyót küldte elviselhetetlenül bús koponyájába), Ady Endre pedig mint vendéglátó házigazda invitált maguk közé – meg kell hagyni, hogy március idusán egy párna nélküli bronz szék meglehetősen hideg ülőalkalmatosság…
   Három különös öltözetű asszony keresgélt úticélt magának egy eligazító táblán. Odaléptem hozzájuk: beszélnek magyarul? Igen, magyarországiak vagyunk, mondta egyikük – korábban hallottam tőlük, hogy talán a helyi zsinagógát keresik a térképen. Hát persze: a hölgyek a zsidó vallás jegyében tisztelhették az Istent. Csak megkérdeztem tőlük – mert nagyjából egyszerre éheztünk meg a feleségemmel -, hogy nem tudnának-e egy egyszerű, de jó konyhát vivő éttermet a közelben. Tudtak, mert onnan jöttek éppen: az Eminescu utcában, arrafelé van egy jó hely, ott még pisztráng is kapható, meg minden szokásos étek…
   Az Euphoria Sörkert várt ránk pár száz méterrel arrébb. A kívülről szerény, polgári ház benyomását keltő, fejmagasságban lámpasoros épület előtt először el is mentünk – később jöttünk rá, hogy a csalogató cégért jó magasra, az eresz fölé tették, ezért nem vettük elsőre észre. Az a belső enteriör valami mesterien eltalált térélményt nyújt, három szinten. Azt mindenkinek meg kell néznie. Egy, a magyar nyelvet bájosan tördelő, tiszta arcú és tekintetű, mosolygós szőke pincérnő győzött meg arról bennünket, hogy a konyhájuk legalább olyan kiváló, mint maga az épület. Valahogy kényszert éreztem magamban, hogy jelezzem felé: mérnök vagyok, építész és az épület nagyon megragadott. Na de ehhez ki kellett várnom, míg a feleségem a mellékhelyiséget kereste meg – és akkor gyorsan rákérdeztem a hölgyre, hogy járt-e már Szegeden és ismeri-e a Pick Szalámigyár épületsorát a Tisza-parton. Hát persze, volt a válasz, amit így közvetlenül még mesésebb mosollyal krémezett föl. Hát az volt életem első komoly munkája – dicsekedtem el vele. Ő meg ennek az épületnek a zöld sörösüvegekből összerakott csillárjainak az elkészítésében vett részt – vágott vissza, hogy legyünk már egy kicsit szakmatársak is, ne csak vendég és vendéglős viszonyt rögzítsünk magunkban a találkozásunkról…
   Angol-román nyelvű étlapot kaptunk, így kértük, hogy tolmácsoljon. Rögtön megtetszett a Ciorba-suppe mindkettőnknek – a feleségem csirkéset én gulyásosat kértem. Kifundáltam, hogy a pincérlányt elgondolkodtatom a különös névazonosság kapcsán: hát én is Csorba vagyok! El is képedt rajta. Hátha még azt is tudta volna, hogy nem is olyan régen majdnem levesbe is mentem a pánikbetegségem miatt…
   Az Ady-emlékházban történtek már tényleg a képzelődés határát súrolják, talán nem is igaz, ami ott lezajlott a megjelenésünk után pár perccel. Maga az csoda volt a számunkra, hogy nyitva volt és belépve éppen egy háziasszony féle magyarázta a bent lévő magyaroknak, hogy ki volt Ady, Léda és Csinszka. Míg ő beszélt, addig föltérképeztük a kis terecskét, olvastuk a fali szövegeket, megbámultuk a költő íróasztalát, a zongorát, a vitrinekben az eredeti kiadású könyveit. Ott volt az a fénykép is, amin halála előtt látható, már szétesett testtel és lélekkel és ami benne volt a hajdani történelemkönyvünkben, alatta a szöveg: „ember az embertelenségben”… Azóta már az is kiderült, hogy az embertelenséghez jócskán hozzájárult a vátesz különös erkölcsiségével és politikai kötődésével…Na de halottról jót, vagy semmit, tartja az illem, amit én úgy módosítottam a közelmúltban  Apám temetése előtti napon, hogy „nem, csakis az igazat”…
   Az Ady-tudós asszonyság, amint betanult szövegén túl volt, valami csoda folytán odajött mellém és nekem címezve, egy tárgyra, könyvre mutatva beszélni kezdett. Rögtön szóba került Csinszka is. Rákérdeztem: ugyan tud-e róla, hogy itthon megjelent Csinszka (alias Boncza Berta) összegyűjtött verseskötete tavaly?
- Ne mondja? Jó ég? Hát van ilyen? Pedig naponta térnek be a pavilonba magyarországi Ady-rajongók, de még senkitől sem hallott erről a kiadványról. De jó lett volna, ha nálam van, amit én magam is csak pár héttel ezelőtt vettem, hogy enyhítsek a feleségem irányomban kialakított neheztelésén valamicskét, ami amúgy megfejthetetlen okból és céllal lobbant föl a részéről…
   Fogékony és jól informált volt a hölgy, ismerte Raffay Ernő Ady-kutatását, ami levéltári szöszmötölés eredménye és hát jól odavág az Ady-kultusznak, valamint nem mellékesen Ignotus Pálnak, meg a Hatvany-Deutsch családnak is: annak az egész, háború előtti-alatti liberális álkeresztény kultúrának, ami Trianonnak segített itthon megágyazni…
Ó, micsoda élmények szaporodtak föl bennünk pár óra alatt!
   És még egy hosszú séta várt ránk a Sebes Körös partján, most már folyásiránnyal azonosan menetelve, így le tudtuk mérni a folyó igyekezetét – gyorsabban folyik, mint egy sétáló ember, talán ha egymagam lettem volna, versenyre hívtam volna ki…
Persze a férfi és a női agy, meg a térben való eligazodás kérdése, az egy igen régi rejtvény, de már a kezdetekben megfejtést nyert – csak minden generációnak meg kell ismételnie…
   Így jutottunk vissza az autónkhoz, huppantunk bele az ülésekbe, billentyűztük be az édes otthon koordinátáit és vettük az irányt ismét Nagyszalonta, a méhkeréki határállomás, Sarkad, Doboz és Békéscsaba felé, már szürkületben.
Visszafelé még inkább rögzült bennem az érzés – nyilván egy vágy volt e mögött a motor, hogy én bizony magyar költő vagyok és Nagyváradról visz az utam Békéscsabára, fejemben 200 000 magyar szóval… Szóval már én voltam egyszerre Arany és Ady, miközben az Opel Zafirám csak kuncogott ezen és arra ösztökélt, hogy azért figyeljek már arra is, ami a valóságban zajlik, éppen az úton a kevésbé szemérmes romániai sofőrök részéről, ha haza akarok érni ép testben ép lélekkel épp a felségemmel együtt..
   Kifelé a románok várakozattak délelőtt elég hosszan – féltem is, csak a nejemnek nem mondtam, hogy pár nappal korábban egy kissé nacionalista hangvételű versemet küldtem el MESSENGER-en a szélrózsa minden irányába, így Erdély nagyobb városainak hivatalaiba, de jutott belőle Farkaslakára, Énlakára, Zetelakára is…Volt egy olyan érzésem, hogy ezért minimum visszafordítanak, de legalábbis rám ordítanak – még úgy is történt, hogy hirtelen elém állt egy határrendész és átirányított egy másik sávba. Mondtam is a feleségemnek, hogy az előző sávban maradottakat csak főbe fogják lőni, de minket itt biztos akasztani visznek majd…
   Szóval már lámpás sötét volt, amikor a méhkeréki határállomáson besoroltunk a hazafelé igyekvők mögé. Lassan haladtunk. Minden autónak fel kellett nyitni a hátulját – persze, hogy migránst kerestek a magyarok… El is képzeltem, hogy a kocsink hátuljában lévő viszonylag öblös, barna színű fedeles kosár majd szemet fog szúrni, mert abban elférne egy kisebb színes bőrű afrikai fickó…
   Szólt a rendész, hogy a kollégája szeretne bekukkantani a csomagtartómba.
Mindenre kész idegállapotban, de készséggel szálltam ki az autóból, léptem hátra és akkor szemébe néztem egy zseblámpás, gumibotos, oldalpisztolyos, egyenruhás férfinek, aki enyhe mosollyal viszonozta a tekintetem és rám köszönt:
- Jó estét mérnök úr!
Persze addigra eltűnt a kis néger a csomagtartómból és megköszönte a rendész, lecsukhattam a csomagtartó ajtaját.
Nem ismertem föl benne azt, aki engem ismert – de tudom, hogy Dobozon számtalan olyan ember él, akinek én terveztem valaha a házát és mostanság ott keresi a kenyerét a határon. Jólesett a hízelgő köszönés, büszkén autóztam át a gúnyhatáron, ahol az idő persze visszazökkent a magyar észjárás szerinti rendbe – és akkor éreztem megint egy különös változást magamban: a mindenség-lelkű költőből egy csapásra térszakértő, kockafejű mérnök lettem újra…

  2019. március 15. Csorba Tibor