Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A királykisasszony göndörödő hajfürtjei

Adalberto
Adalberto képe

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király a feleségével.

Sokáig nem született gyermekük. Ezért mindketten nagyon szomorúan voltak.

Már úgy nézett ki, hogy magtalanul kell leélniük életüket, amikor egy vénséges öregasszony vetődött a várba.

Mindjárt látta, hogy a királyi pár igen búslakodik. Meg is kérdezte a királytól:

– Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom, kérem, árulja el, miért lógatja az órát?

A király először nagyon mérges lett, hogy egy öregasszony ilyet mer kérdezni tőle. Később kicsit megbékélt. Azt gondolta, hogy ha felfedi előtte bánatát, hátha tud segíteni neki.

– Tudja, öreganyám, az a bánatunk, hogy magtalanok vagyunk. Már azt sem bánnám, ha legényke helyett kislányunk születne.

Az öregasszony szeme felcsillant, majd vidáman mondta a királynak.

– Fenséges királyom, ezen könnyen lehet segíteni. Mindent tegyen úgy, ahogyan mondom. Még csak véletlenül se másítsa meg, mert akkor gyermek helyett béka fog születni. Ellenben cserében annyit kérek, amikor lányuk tizennyolc éves lesz, hajából adjanak nekem egy fürtöt.

A király és felesége boldogan belegyezett, s megígértek az öregasszonynak, amint leánykájuk betölti a tizennyolcadik életévét, lenyisszantanak a hajából egy fürtöt.

Nagy örömükben elfelejtették, megkérdezni, minek kell neki.

– Mit kell tennünk öreganyám? – kérdezte a király.

– Ma éjfélkor egyedül minden kíséret nélkül menjen ki a közeli erdőben lévő forráshoz, amely egy nagy szikla alatt ered. Tapassza be a forrás vizét agyaggal. Amikor a víz elapad, a holdfényben megpillant majd egy faajtót. Nyissa ki, és a mögötte lévő lépcsőn menjen le az alvilágba. De nagyon siessen, mert csak addig lehet odalent, míg át nem ázik az agyag. Ha nem ér vissza addig, akkor örökkön öröké az alvilágban marad. Soha többé nem láthatja meg a Jóisten kék egét.

– Ha lementem, akkor, mit csináljak ott? – türelmetlenkedett a király.

– Rohanjon az ottani kúthoz, s onnan hozzon nekem egy flaska vizet. Nagyon vigyázzon, nehogy csak egy csepp víz is kilottyanjon belőle, mert akkor igen nagy baj lesz. Kecskévé változik, és éjjel – nappal mekeg.

Király eleinte furcsállta, amit az öregasszony mondott. Felesége addig – addig beszélt neki, míg ráállt, és éjfélkor teljesen egyedül elment az erdőbe, megkereste a forrást, majd betapasztotta agyaggal a lyukát. Valóban, amint elapadt a víz megpillantotta a faajtót. Gyorsan lerohant az alvilágba, meg sem állt még csak egy szusszanásra sem a kútig. Ott óvatosan telemerítette a flaskát. Jól bedugaszolta, nehogy egy csepp is kilottyanjon, belője. Amilyen gyorsan jött, olyan fürgén próbált visszafelé is menni. De már nem volt fiatal. Amint rohant felfelé a lépcsőn egyre jobban érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Többször meg kellett állnia, pihenni. Igazából nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy nagyon megszomjazott. Végül már a torka olyan száraz volt, mint a puskaporos hordó.

Érezte, ha nem ihat egy korty vizet, akkor menten meghal. Már – már hajlott arra, hogy ráhúzzon a flaskára, amikor egy belső hang figyelmeztette:

– Ha csak egy csepp is kilottyan igen nagy lesz a baj! Kecskévé változol és éjjel – nappal mekegsz.

A király nem akart kecske lenni.  Ezenkívül félt, hogy nem lesz kislányuk. Számára ez lett volna a legnagyobb baj. Ezért elvetette, hogy igyon a flaskából. Inkább minden erejét összeszedve valahogy kivánszorgott a felszínre.

Éppen idejében, mert az agyag már kezdte átereszteni a vizet. Alig, hogy kilépett a forrásból a meder újból tele lett vízzel és a faajtó eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Legalább volt friss víz, amivel a király a szomját olthatta.

Lehasalt a vízhez, és mohón inni kezdett. Már majdnem befejezte az ivást, amikor a forrás vízében különös dolgot látott.

Egy szépséges, kék szemű kislány képe jelent meg előtte, amint egy boszorka vagdosta a göndör fürtjeit. A leányka sikongatott, és kezecskéit a király felé nyújtogatta.

A király mindjárt a boszorkában felismerte az öregasszonyt. De erről még a feleségének sem tett említést. Hazament, és átadta a flaska vizet.

– Öreganyám, meghoztam, amit kért – mondta – most pedig kérem, teljesítse, amit megígért.

Az öregasszony elmosolyodott, és köténye alól elővett egy kisbabát. Nagyon aranyos csöppség volt kék szemekkel és göndörödő, szőke hajacskával.

– Fenséges királyom, ugye nem felejti el, amit kértem. Amikor a kislány tizennyolc éves lesz eljövök egy hajtincsért.

– Meglesz, öreganyám – válaszolta a király. –  Azért annyit elárulhatna nekem, mire szolgál a víz, amit hoztam az alvilágból?

– Tudja, fenséges királyom, aki iszik ebből az örökéletű lesz – mondta és kifordult a vár kapuján.

A király már nagyon bánta, hogy nem kortyolt bele. Milyen jó lenne örökké élni.

Ennél már csak az foglalkoztatta jobban, hogy az öregasszony, mit akar kislánya hajfürtjével?

De ezzel a kislány tizennyolc éves koráig várnia kellett.

Nagy volt az öröm a királyi várban. Végre most már nekik is volt gyermekük. Éjjel – nappal vigyáztak rá, még a széltől is óvták. Elnevezték Napsugárkának. Valójában az is volt, mert a kislány bearanyozta életüket.

Egész nap csacsogott, énekelt szebbnél szebb dalokat szüleinek. Édesapja olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni.

Napsugárka napról napra szebb lett. Egyszer csak azt vették észre, hogy a kislány betöltötte a tizennyolcadik életévét.

Eljött az ideje, hogy a királykisasszony csodálatos göndörödő hajából levágjanak egy fürtöt.

Édesapja nagyon sajnálta megkurtítani kislányának a haját.

Bánatosan jött – ment, azon gondolkodott, hogyan tudná elkerülni ezt? Semmi okos nem jutott eszébe. Jöttében – mentében egyszer csak azt vette észre, hogy kint találta magát a mezőn, ahol éppen Palkó a fiatal juhászfiú legeltette a juhokat.

A király már vissza akart fordulni, amikor Palkó illően megszólította:

– Szép, derűs napot, fenséges királyom!

– Te legény, hogy merészelsz szép, derűs napot kívánni nekem?  Olyan nagy gondban vagyok, majd szétmegy tőle a fejem. Még szerencse, hogy a koronám nem engedi – mondta mérgesen a király.

– Ugyan már, fenséges királyom, nem kívántam én rosszat kegyednek. Szép, derűs nap csak jó lehet mindenkinek.

– Miket beszélsz? Ha tudnád, milyen nagy a gondom, nem merészelted volna ezt mondani nekem. Tudd meg, ma este jön az öregasszony, hogy kislányom Napsugárka göndörödő hajából levágjon egy fürtöt, ha nem engedelmeskedek neki mindnyájunkat békává változtat.

Ezt meghallván Palkó hangosan nevetni kezdett.

– Most meg, min nevetsz? Mindjárt hívom a bakót és itt a réten lenyakaztatlak vele –  mondta a király halálos komolysággal.

Palkó csak tovább nevetett. Annyira nevetett, hogy még a birkák is felkapták a fejüket.

– Azon a bolondos vénasszonyon nevetek, aki le akarja nyisszantani leánykájának a göndörödő hajfürtjét. Jól ismerem a boszorkány fajzatát. De még azt is tudom, hogyan lehet túljárni az eszén.

– Tudod? – csodálkozott el a király. –  Mondd azonnal!

– Megmondom, egy feltétellel. Adja feleségül hozzám Napsugárkát!

– Micsoda? Egy juhászfiúhoz adjam feleségül egyetlen lányomat? Ezért most azonnal fejedet vetetem. Hívom is a bakót.

– Megteheti fenséges királyom –  mondta nyugodtan Palkó – ,de akkor soha nem tudja meg mit kell tenni. A boszorkának nem lesz elég leánykája göndörödő hajfürtje. Majd meglocsolja azt azzal a vízzel, amit fenségeddel hozatott az alvilágból, s azonmód Napsugárkából is vénséges boszorka lesz.

– Jaj, Istenem! – kapott a fejéhez a király. –  Mit tegyek most? – kapott a fejéhez a király. Hiszen azt mondta a rusnya öregasszony, hogy az a víz örökéletűvé teszi az embert.

– Ez mind igaz, öregből fiatalt varázsol, öregből pedig fiatalt. De én tudom az ellenszerét. Hozzám adja Napsugárkát vagy nem?

– Hozzád adom, ha kislányom is beleegyezik. – egyezett bele, azt remélve, hogy a királykisasszony úgyis nemet fog mondani.

– Azt tessék rám bízni, leendő, királyi apósom.

– Mondd már, te mihaszna, mert magam négyellek fel a kardommal!

Palkó megint elnevette magát.

– Azzal nem sokra megy. Be kell csapni a boszorkányt.

– Hogyan?

– Nézze fenséges királyom, ott azt a barikát! Éppen olyan aranyszíne a szőrének, mint Napsugárkának a haja! Most ebből levágok egy fürtöcskét. Ezt kell odaadni a boszorkának, amikor megérkezik. A többit majd meglátja, fenséged.

Palkó elkapta a birkát, és éles bicskájával levágott belőle egy fürtöt. Valóban olyan volt, mint a királykisasszony haja. Senki sem tudott volna különbséget tenni.

A király visszament a várba. A kapuban strázsáló őr jelentette, megérkezett az öregasszony, és mindenkit már nagyon sürget a hajfürt miatt.

A király nagy léptekkel felsietett a trónterembe.

– Bocsánat, öreganyám! – mondta. –  Egy kis időbe tellett, amíg sikerült levágni egy göndörödő hajfürtöt Napsugárka hajából. Tudja, milyenek a mai lányok, mindig ellenkeznek a szüleikkel. Tessék, itt van a kislányom hajfürtje!

A boszorkány boldogan kapott utána. Köténye alól vigyorogva előhúzta a flaskát, amiben volt az élet vize, Kinyitotta flaska tetejét, és locsolni kezdte vele.

Amikor már majdnem az összest rálocsolta, olyan dolog történt, amire senki sem gondolt.

A trónteremben egy hatalmas villanás volt. A jelenlevők majdnem megvakultak tőle, Mindenki ijedten kapta kezét a szeme elé. Amikor a nagy fényesség csillapodott a király egy aranyszőrű barikát talált az öregasszony helyén.

– Fogjátok meg! – parancsolta a király.

Aki csak ott volt, mind az aranyszőrű barika után nyúlt, de az mindenegyes alkalommal kicsúszott a kezük közül.

Hiába kergették legalább százan, nem sikerült elkapni. Az aranyszőrű barika körbe-körbe futott a trónteremben.

Nem tudták, mitévők legyenek? Végül a királynak eszébe jutott a juhászfiú Palkó. Ő bizonyára meg tudja fogni.

Azonnal a várba hívatta Palkót.

– Palkó, fiam – mondta a király meg kellene fogni ezt az aranyszőrű barikát.

– Semmi akadálya, fenséges királyom, ha feleségül adja hozzám Napsugárkát –  mondta.

– Nekem nincs ellene kifogásom, csak azt nem tudom, kislányom, mit szól hozzá?

Palkó jóképű legény volt. Illet a királykisasszonyhoz. Napsugárka végignézett a legényen, és mosolyogva mondta édesapjának:

– Édesapám, jobb kérőt nem is találhatott volna számomra. Szívesen leszek Palkó felesége.

Amint ezt Palkó meghallotta, a tarisznyájából elővette a furulyáját és olyan szépen kezdett rajta muzsikálni, hogy a barika azonnal hozzáment. Soha többé nem kívánkozott elhagyni gazdáját.

Ezt követő három hétre olyan hetedhét határra lakodalmat csaptak, hogy még az ég is zengett bele.

Majd elfelejtettem mondani, a király, amikor egyedül maradt a trónteremben az egyik sarokban megtalálta a flaskát, amiben még volt néhány csepp víz.

Tanácstalan volt, nem tudta, mit tegyen vele? Szeretett volna örökké élni, de attól is félt, hátha a boszorkány becsapta, és nem is az van benne.

– Élek, ameddig élek. Különben is már van utódom. Palkóból jó király lesz. Nem kell félnem, hogy országom király nélkül marad – mondta és a flaskát kihajította az ablakon.

A flaska gurult –  gurult, egészen az erdőben lévő forrásig. Ott belehuppant a vízbe és mindörökre eltűnt.

Talán így volt, talán nem, de ez már igazából nem számít. Az ifjú pár boldogan élt, amíg meg nem halt.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána! 

Rovatok: 
Mese