Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

A királyfi, aki megmentette az országát

Adalberto
Adalberto képe

   Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr volt egy gyönyörűséges ország. Ennek az országnak minden útja arannyal és drágakővel volt kirakva. A szomszédos népek irigyelték is ezért nagyon az itt élőket, és mindenáron el akarták foglalni, de ameddig a király fiatal volt és erős mindig visszaverte a támadást.Lassan az idő az ő feje felett is elszállt, és megöregedett. Mikor már nagyon agg volt, és az ereje is elhagyta vette észre, hogy nincsen utódja.
Egyik nap így szólt a feleségéhez:
─ Édes, egyetlen hitvesem, a sok háború miatt megfeledkeztem, hogy utódról gondoskodjam. Mi lesz most szépséges országunkkal. Nem lesz, aki megvédje, ha meghalok.
Felesége is igen sajnálta,, de már túl öregek voltak, hogy ezen változtatni tudnának. Amint a vár előtt a kispadon búslakodtak, talán még el is sírták magukat, egyszer csak szinte a semmiből egy szép, fekete paripa vágtatott elő, hátán egy fiúcskával.
─ Édesapám, édesanyám, megjöttem. Itt vagyok. Én vagyok a fiatok a királyfi. Megérkeztem, hogy elfoglaljam a trónt.
   Nagyon megörültek a fiúknak. Az öreg király le sem tudta volna tagadni, mert szakasztottan olyan volt, mint ő fiatal korában. Mindjárt nagy lakomát csaptak a királyfi tiszteletére, lovát pedig bevezették az istállóba, és ellátták abrakkal. Újból vidámság költözött a várba. Mindenki örült, hogy lesz utód, aki megvédi ezt a gyönyörűséges országot az ellenségtől. Erre nem sokat kellett várni, mert a környező népek királyai már régóta ácsingóztak, hogy minél nagyobbat kikanyarítsanak belőle maguknak. Jól tudták, hogy a király évről évre egyre gyöngébb, és fogy az ereje. Ellenben arról nem szereztek tudomást, hogy közben lett egy fia. Egy nap elérkezettnek látták az időt, hogy támadást indítsanak mind a négy oldalról. Könnyűnek ígérkezett a háború, és már előre ittak a medve bőrére. Hatalmas seregekkel közeledtek a gyönyörűséges ország felé. A király emberei ijedten jelentették a veszedelmet.
─ Fenséges királyunk, itt a vég, egyszerre négyfelől is támad az ellen. Nincs olyan erő, mi megállítaná őket. Menekülünk, míg nem késő!
Mindenki futni akart, mikor a királyfi belépett a trónterembe:
─ Állj! Senki nem megy sehová, amíg engem láttok!
Az emberek elnémultak a meglepetéstől, és még moccanni sem mertek. Suttogva kérdezgették egymástól: „Mi lesz most velünk? Az ellenség egy – kettőre ideér, és kardélre hány bennünket.”  A királyfi magabiztosan végignézett a félelemtől remegő népségen, és így szólt:
─ Ki csodát akar látni, az jöjjön velem a csatatérre!
Kevesen vállalkoztak rá, hogy kövessék. Az a néhány ember is inkább elfutott volna, mint a biztos halálba menjen, de szégyellték megmutatni a hátukat, és ezért elindultak a királyfival megküzdeni az ellenséggel. Egy nagy rét közepén várta a maroknyi csapat négy oldalról a támadást.
Nem kellett sokáig ott rostokolniuk, mert egyszer csak, mint egy óriási vihar megindult az ellen. Olyan sokan voltak, mint égen a csillag, és réten a fűszál. Még csak esélye sem volt a királyfinak, hogy győztesen kerüljön ki ebből az egyenlőtlen viadalból. A kevés katonái közül volt néhány, aki futásnak eredt. Mire az mérgesen rájuk kiáltott:
─ Gyáva népség, titeket nem harcolni hívtalak ide. Nektek csak néznetek kell, miképpen győzöm le az ellenséget. Maradjatok veszteg! Senki ne fusson el, ha csodát akar látni.
Az ellenség vezérei, mikor meghallották ezt, hangosan felnevettek:
─ Kicsi fiúcska, tán csak nem egyedül akarsz megvívni velünk?
─ Még az is megeshet – kiáltotta vissza büszkén, és kardjával négy felé suhintott.
   Mindenki tátott szájjal várta, mi fog történni. Az ellenséges táborban a katonák gúnyolódva kiabálták:
─ Véged van királyfi, hiába suhintgatsz felénk a kardoddal, úgyis egy pillanat alatt legyőzünk.
ŰAmikor a királyfi a negyedig suhintással is végzett, csodák csodájára, mintha az égből szálltak volna alá egy hatalmas huszársereg termett a réten, és csak a vezényszóra vártak, hogy bátran, kivont karddal nekimenjenek az ellenségnek.
─ Üsd, vágd, nem apád! - adta ki a parancsot a királyfi, mire a huszárok vágtatni kezdtek mind a négy irányba, és hosszas küzdelem után majdnem mindenkit levágtak, aki életbe maradt, az jobbnak látta menteni az irháját.
Fényes győzelmet arattak az ellenség felett, és aki látta nem akart hinni a szemének.
Gyorsan híre ment, hogy megfutamították az ellenséget, és megmenekült az ország. Ezentúl senki nem merte megpróbálni, hogy ujjat húzzon a királyfival, mert bátor, daliás huszárai talán még a világból is kikergetnék a támadót.
Az öreg király és felesége nagyon boldogok voltak, mert biztonságban látták szépséges országukat és népüket.
A királyfi hamarosan megnősült, és annyi gyermekük lett, mint lyuk a rostán. Nem kellett attól tartani, hogy nem lesz utód, ki felül a trónra, ha eljön annak az ideje.
Talán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, keresse fel egyszer ezt a csodaszép országot, melyet magas hegyek ölelik körül, dús, virágos rétjei vannak, sok bővizű folyóval. Ha még mindig nem tudnád, hol van ez az ország, akkor kérdezd meg öregapádtól, mert az biztosan tudja.

Rovatok: 
Mese