Mint a kalitkájából kitörni vágyó kismadár, úgy érzem most magam.
Nehogy azt hidd, most először gondolkodom ezen. De a mai nap mindkét eseménye felerősítette ezt bennem.
Olyan keveset tudok Mama, annyira keveset látok.
   Tizenhét éve ugyanazok a helyek, ugyanazok az arcok. Burokban élek! Nem csak itthon, hanem a gimiben is. Mert mi kis iskola vagyunk, csak két osztály van egy évfolyamban. Ráadásul itt, a közvetlen környezetemben. Itt óvnak, féltenek mindentől, segítenek.
Persze ez jó, de tudod annyira vágyom a változást! Mert egy helyben toporgok tini korom óta.
   Azt akarom, hogy végre kinyíljon előttem a világ! Ma láttam ebből egy morzsányit! És még az a kevéske is úgy fanyargatta a szívemet.
Mit tehetnék, hogy még az egyetem előtt történjen velem valami új? Valami, ami ebben a koromban kellene, hogy megtörténjen. Hogy többet lássak, tapasztalhassak! Erre vágyom, ezt akarom!
   Elegem van a burokból, unom és már nyomaszt. Olyan sok fiatalt láttam ma, és tudod olyan szépek! Jó volt rájuk nézni. De nem éreztem magam közülük valónak és ez bánt. Mit tehetnék? Töröm a fejem egy ideje, de semmi! Kicsit kétségbe vagyok esve.