Az őszi vetésre tekintek most vissza,
Melynek e bő termés édes mézét issza:
Az apám vetette keserves munkával,
Izzadva, fáradva, vékony tarisznyával.

Hej, micsoda látvány! – kiáltok anyámnak. –
Hála legyen érte apám két karjának!
„Nem oly’ szép az fiam… – nézett a vetésre. –
Benne van az apád véres verejtéke.”

… Peng a kasza éle, vígan zeng a nóta.
Nem hallottam én ezt gyermekkorom óta:
Amikor még apám húzta, s fújta egyre!
Boldogan hallgattam földre telepedve.

A búzakalászok búsan fejet hajtva,
Úgy dőltek a rendre, ’hogy apám akarta;
És utána anyám összeszedte őket.
Két kezüknek nyomán szép keresztek nőttek.

S kiáltottam: anyám, szép selyem a szalma!
Hej, mi’ bársony lesz az éji derékaljba!
„Kemény lesz az fiam… – nézett a kévére. –
Benne van az apád véres verejtéke…”

Peng a kasza éle, vígan zeng a nóta.
Hej, mi’ szép volt régen a parasztnak dolga:
Keresztből a kévét szekerekre rakták,
Nehéz terhük alatt nyögtek a rakoncák.

Peregtek a szemek, a zsákok halomba.
Újra szekér indult nyögve a nyikorogva.
És a finomliszttel másnap hazatérve,
Az ember már gondolt frissen sült kenyérre.

Látja édesanyám! – kiáltottam néki. –
Finom lesz a kenyér, az ember már érzi!
„Keserű az fiam… ez a szegény bére…
Benne van az apád véres verejtéke…”

… Elrohant az idő, elteltek az évek:
Két kezem munkája nékem is kenyér lett.
Friss, ropogós héja piroslik szemembe…
– Nem vágyott az soha kévébe, keresztbe. –

Az asztalhoz ülök, egy karéjt levágok.
Van mit mellé tennem, mégis csak megállok,
És a múltba nézek bús, könnyes szemekkel…
De hát mért ne sírna néhanap az ember?

S peng a kasza éle, vígan zeng a nóta…
De nem úgy hangzik már, mint gyermekkoromba…
És ez a kenyér sem… nem olyan, mint régen…
Nem az apám hozta véres verejtéken!

Rácz Endre ©
2017 05. 01. Szerep