Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren és az üveghegyen egy kerek erdő kelős közepén kicsinyke házacskában élt egy öregember. Reggeltől estig a háza előtt üldögélt a padon és hallgatta a közeli fákon csicsergő madarak csicsergését. Minden madár az ismerőse volt. A kicsinyke tollas állatok gyakran a vállára repültek és beszélgettek az öregemberrel.
─ Mi újság, apó? – kérdezte egyik nap a hozzárepülő madár.
Egy harkály volt, aki kicsit megpihent a háznál a sok fakopácsolás közben.
─ Semmi különös, aranyoskám – válaszolta az öregember. – Inkább, te mesélj, merre jártál? Mit láttál? Mit hallottál?
A harkály szeretett mesélni. Mindig érdekes történetekkel szórakoztatta, aki erre kérte. Most is felcsillant a szeme és boldogan újságolta, amit nem régen hallott a közeli faluban.
─ Tegnap a falu kertjeinek a fáit kopogtattam, vizsgálgattam. Éppen a bíró kertjében voltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy szegény vándor betévedt a házba és némi ennivalóért könyörgött. Mindenki tudja, hogy a bíró, milyen fukar és irigy. Még a levegőt is sajnálja másoktól. Szegény vándornak úgy nekiesett, hogy az azt sem tudta, miképpen meneküljön ki a házból.
─ Takarodj innen, te mihaszna! – üvöltötte a vándornak. – Még, hogy egy kicsinyke kenyeret adjak neked. Tűnj el innen, mert mindjárt deresre húzatlak!
Úgy megsajnáltam, hogy szívem szerint, odaadtam volna neki azt hernyót, amit akkor halásztam ki az almafa kérge alól. De hiszen mindenki tudja, ezt a finom csemegét az emberek nem szeretik. Így csak szomorúan néztem, ahogy a vándor, korgó gyomorral tovább állt.
─ Valóban szomorú történet – jegyezte meg az öregember. – Jó lenne segíteni ennek a vándornak. Bárcsak erre vezetne az útja!
─ Nem tudom, merre ment – válaszolta a harkály. – Olyan sok dolgom volt, hogy nem jutott idő megfigyelni, merre veszi az irányt. Bizonyára más háznál próbált szerencsét.
─ Kedves harkály, szeretnélek megkérni. Te úgyis sokfele jársz, ha meglátod ezt a szegény vándort, mondd meg neki, hogy keressen meg! Szeretnék segíteni neki.
A madár megígérte, hogy átadja az üzenetet. Még egy kicsit pihent az öregember házánál, majd elrepült tovább vizsgálgatni az erdő öreg fáit.
Teltek – múltak a napok. Az öregember már azt hitte a harkály elfelejtette az ígéretét vagy már a vándor messze jár. Aztán egyik estefele a ház előtt üldögélve egy idegenre lett figyelmes és az egyenesen feléje tartott.
─ Jó napot, apó! – köszöntötte az idegen az öregembert. – A harkály mondta, hogy akar velem beszélni. 
─ Örülök, hogy hallgattál rá. Értesültem, hogy a bíró kikergetett a házából. Bizony az nem szép dolog. Gondolom, éhes lehetsz. Valamikor réges-régen én is sokat koptattam csizmám talpát. Bejártam a fél világot. Tudom, milyen megalázó érzés, ha valahonnan elkergetik az embert, pedig csak egy kevés ennivalót szeretett volna kérni. Adok néked egy kenyerecskét, annak idején én is úgy kaptam a vándorlásom során. Vedd el és tedd tarisznyádba, és ha megéhezel, törj belőle egy keveset! Vigyázz, ha valaki kér belőle, ne mondd neki, hogy nem adsz, mert akkor a kenyerecske megbosszul!
   A vándor kezébe fogta a parányi kenyeret. Inkább morzsának nézett ki, de még csak aprócska cipóra sem hasonlított. Nem értette, hogy miképpen tudná enyhíteni az éhségét, amikor talán egy egér sem lakna jól tőle.
Mindenesetre udvariasan megköszönte az öregember jóindulatát és elbúcsúzott. Ment tovább, folytatta az útját a nagyvilágban.
Véletlenül megint azon a falun ment keresztül, ahol a fukar, irigy bíró lakott. Őméltósága kint a kapuban pipázott és nézte a járókelőket. Amikor megpillantotta a vándort éktelen haragra gerjedt. Azonnal szólt a pandúroknak, hogy fogják el az idegent.
─ Nem megmondtam, hogy többé be ne tedd lábadat a falunkba! – vonta kérdőre a vándort.
Hiába mentegetőzött az, hogy nem akar itt semmit. Csak keresztülmegy a falun és a jövőben messze elkerüli ezt a vidéket. A bírót ez nem nyugtatta meg.
─ Amíg nem fizeted ki a falun áthaladó díjat tömlöcbe csukatlak.
─ Bíróuram, nincs nekem egy árva petákom sem. Szegény vándor vagyok. Hogyan tudnék fizetni önnek?
─ Az engem nem érdekel. Ha nem tudsz fizetni, akkor életed végéig tömlöcben leszel. Vedd tudomásul, vízen kívül semmit se kapsz!
A vándort becsukták a falu sötét tömlöcébe, ahol csak egy ócska priccs árválkodott. Leült a szélére és fejét a tenyerébe hajtva búslakodott.
   Ki tudja menni idő telt el? A tömlöcben nem lehetett érzékelni, hogy nappal vagy éjszaka van. Egyszer csak egy kicsi egér kezdett el cincogni mellette:
─ Kérlek, adjál enni! Nagyon éhes vagyok.
─ Adnék én szívesen, de nekem is korog a gyomrom, mint az üres hordó – válaszolta szomorúan a vándor.
Már majdnem elküldte az egeret, amikor eszébe jutott, hogy tarisznyájában van az öregembertől kapott kenyerecske. Jó szívvel odaadta azt a kicsi állatnak, aki nem győzött hálálkodni:
─ Köszönöm, hogy megmentetted az életem. Amit tettél értem, soha nem fogom elfelejteni – mondta és egy szempillanat alatt eltűnt a közelben lévő egérlyukban.
  A vándor egyedül maradt a sötét tömlöcben. A napok múltak, teltek. Mivel, hogy csak víz volt nagyon megéhezett. Már olyan éhes volt, hogy kínjában a falat kaparta. Belenyúlt a tarisznyájába, hátha egy aprócska darab letört a kenyérből. Lássatok csodát, a tarisznya alján ott volt a kenyerecske, mintha az egérnek oda sem adta volna. Nem értette a dolgot. Azt hitte, hogy mindezt az éhség okozza, és csak képzelődik.
  Mindenesetre elővette a kenyerecskét, és akkor újabb csoda történt. Vele együtt egy asztal is kiperdült a tömlöc kövezetére telis teli finomabbnál finomabb ennivalókkal. Volt rajta libacomb, sült hús, fehér cipó, de egy butykosban tüzes bor is. Annyi minden ennivaló volt ott, hogy a fél falunak elég lett volna.
   Nosza, a vándor nem tétovázott. Úgy jól lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Most már vidámabban várta a holnapot. Igaz még mindig nem tudta, hogyan fog innen kiszabadulni. Továbbra sem volt pénze.
Ahogy múltak a napok, sőt a hetek, a bíró nagyon kíváncsi lett, mit csinálhat a tömlöcben levő rab. Szólt az egyik strázsának, kukkantson be, hogy a vándor hajlandó-e már fizetni.
Egy kis idő elteltével szaladt a strázsa a bíróhoz és izgatott hangon jelentette:
─ Bíróuram, a fogoly egy étellel megrakott asztal mellett ül és eszik, iszik.
A bíró nem akarta elhinni, amit hallott. Először azt hitte, hogy házánál valaki összejátszik a vándorral és visz neki ennivalót. De amikor meggyőződött, hogy erre senki sem merészkedne, saját maga ballagott le a tömlöcbe, és elképedve látta, hogy igaz, amit mondtak neki. 
─ Te meg, honnan szerezted ezt a rengeteg ennivalót? – förmedt rá mérgesen. – A király asztala nincs ilyen gazdagon megrakva.
   A vándor nem akarta elárulni, mi rejtőzik a tarisznyájában. Igaz elfogadható magyarázatot sem tudott adni, hogy szerezte ezt a sok finomságot. A bíró addig – addig beszélt hozzá, sőt még azt is megígérte, hogy kiengedi a tömlöcből, míg végül elárulta, mindezt a kenyerecskének köszönheti. Nem kellett több a bírónak. A strázsa segítségével, erőszakkal elvették a kicsi kenyeret. Ugye nem kell mondanom, dehogy engedte ki a vándort a tömlöcből, inkább még egy nagy lakatot tettetett az ajtóra, és három őrt állítatott elébe.
   Boldogan vitte a kenyerecskét a házába, és már előre örült, hogy ezentúl annyit ehet, ihat, amennyit csak akar. Csak előveszi a kenyerecskét és azonnal lesz, terülj-terülj asztalkám.
   Mindjárt ki is próbálta a legújabb szerzeményét. Nagy csinnadrattával fogta a kenyerecskét, és várta a csodát. Lett is nagy csoda, de nem olyan, amire számított. Az egész ebédlőt egerek százai, ezrei árasztották el. Végül már annyian lettek, hogy mozdulni sem tudott miattuk. A kicsi szürke jószágok még a nyakába is belemásztak és onnan le az ingén át a gatyájába, ahol úgy csiklandozták bíróuram tomporát, hogy az kínjában kifutott a világból.
A kicsi egér visszament a tömlöcbe és mondta a vándornak:
─ Szabad vagy, barátom.
─ Hogyan lennék szabad, amikor két lakat is van az ajtón? – mondta a rab bánatosan.
─ Kezdj el kiáltozni! Meglásd, nemsokára a falusiak, kiszabadítalak.
A vándor hitte is meg nem is, amit az egér mondott neki. A tömlöc kicsi ablakához lépett és elkiáltotta magát: „Segítség! Engedjenek ki!”
Először a szomszédban lakó szépséges lány Kató hallotta meg a segélykérést. Mindjárt szólt apjának, anyjának és rohantak a tömlöchöz. Addigra már a strázsák eltűntek. Talán uruk után rohantak. A lány apja leverte a lakatot és a vándor kijöhetett az Isten kék ege alá. Jó érzés is volt a hosszú rabság után. Alig bírta kinyitni szemeit az erős fénytől. Amint kicsit hozzászokott a napfényhez és hunyorogva körbenézett, mindjárt a szépséges lányra vetődött tekintete. Ugye már ti is kitaláltátok, azonnal belészeretett. Igaz nem tudta, ezt hogyan hozza a lány és szülei tudtára?  Most is az egér sietett a segítségére. Felugrott a vállára és a fülébe súgta:
─ A falunak nincs bírója. Világgá futott. Holnap új bírót választanak. Jelentkezz te is, és ha megválasztanak, kérd meg ennek a szépséges lánynak a kezét. Szülei örömmel hozzád adják.
Ezen a vándor elgondolkodott. Igazat beszélhet az egér. Bejárta már majdnem az egész nagyvilágot. Több csizma is lekopott a lábáról. Jó lenne megállapodni és családot alapítani.
   A faluban gyorsan híre ment, hogy új bírót választanak. Egy falu még sem lehet meg bíró nélkül. Mindenki jelentkezhet, aki erre hajlandóságot és tehetséget érez. De legjobb lenne olyan ember, kinek semmiféle retyerutyája nincs a községben. Így talán nem lesz részrehajló és igazságosan irányítja majd a dolgokat.
Természetesen a falusiak a vándort választották meg, amikor tudomásukra jutott, hogy ő is pályázik a bírói székre. Megérdemli ezt a
posztot, mert sokfelé járt a világban, és nem volt buta ember. Egyhangúan mindenki rá szavazott.
Most már semmi sem állhatott útjába, hogy feleségül vegye a szépséges lányt, aki kiszabadította szülei segítségével a tömlöcből.
Kató sem tiltakozott a leánykérés ellen. Igazából, akkor lett volna mérges, ha a vándor mást vett volna el feleségül.
   A vándorból lett bíró senkinek sem tett említést a tarisznyájában lévő kenyerecskéről. Valójában már nem sok szükség volt rá. Amiért becsülettel és szorgalommal intézte a falusiak dolgait, azok ellátták minden jóval, amire csak szüksége volt.
Egy nap egy szegény vándordiák toppant be a bíró házába és némi ennivalóért könyörgött:
─ Nagytiszteletű bíróuram, már napok óta egy falat se ment le a torkomon. Nagyon kérem, szánjon meg egy kevéske étellel és itallal.
A bíró azonnal utasította a szolgákat, hogy terítsenek meg a diáknak, és rakjanak elébe annyi ételt, amennyit csak megbír enni.
Így is lett. Miután jól teletömte bendőjét, búcsúzni készült.
─ Várjál, fiam egy pillanatra! – mondta a bíró. – Itt ez a kis kenyerecske, tedd el útravalónak! De ne feledd, ha valaki kér belőle, mindig jó szívvel oszd meg vele!
   A diák megköszönte az útravalóra kapott kenyerecskét. A bírónak eszébe jutott egykor ő is így rótta az országot, és hálás volt az öregembernek, aki segített neki meglelni a boldogságát. Elhatározta, hogy felkeresi az erdőben, és köszönetet mond neki. Egyik nap délutánján, amikor nem akadt más dolga elindult megkeresi a kerek erdőben a házacskát. Sokáig bolyongott a fák között, de nem telte. De még csak egy apró jel sem árulkodott arról, hogy egykor a kis tisztáson ház állt.
   Szomorúan visszafordult, de nem volt, mit tenni, az élet ment tovább. Sok szegény emberen kellett segítenie. Ellenben sohasem felejtette el az öregembert, és ha a vándor érkezett falujukba, mindig behívta házába és barátságosan megvendégelte.
Itt a vége, fuss el véle!