Immár nagypapa korba léptem. Három gyönyörű leánnyal ajándékozott meg a Teremtő. Mindhárom lányom már eladósorban van. Talán nekik is írom ezt a néhány gondolatot. Talán minden fiatal magyar édesanyának……?

Sűrűn utazok a „hetényi” buszon, elmélázva nézem a poros padlózatot, a párás átláthatatlan ablakokat.. Átláthatatlan reménytelen szürkeség. Mellettem is, előttem is ülnek emberek, már nem beszélgetünk egymással.
Városiasodunk.
Az idősebb generáció üres tekintettel, gondterhelt arccal néz a semmibe. Ma talán van még munkahelye, de holnap már… Ki tudja, mit hoz a holnap?  A fiatalok, többnyire kamasz lányok és fiúk szintén nem beszélgetnek már senkivel. Fejükön a fejhallgató, amely átfonja a nyakukat, és belemászik a fülükbe, mint egy hosszú fekete vagy fehér féreg. Gondolom valamilyen fülsiketítő és agysorvasztó zene kígyózik át a hallójáratukon és légkalapáccsal szakítja szét a dobhártyájukat. Egymással telefonon tudnak csak kommunikálni. Ülnek egymás mellett, de mégis SMS-t küldenek egymásnak, pedig élő szóban is közölhetnék a mondandójukat. Becsukom a szemem, lehajtom a fejem és csendesen imádkozom. Itt lent a buszon nem érdekel senkit a mondanivalóm, nem akar beszélgetni velem se öreg se fiatal, de túl a buszon talán az égen is tova, Valaki meghallja halk, keserű sóhajtásomat.

Sűrűn utazok a „hetényi” buszon, felfigyelek egy kedves szép fiatal anyukára és a kislányára. A felszálló utasok között felragyognak,mint a májusi eső után   szivárvány az ég kék boltozatán. Őzike szeme szétrebben az utasok között, ahogy a kis gidáját terelgeti be az ülés sorok közé. Sajnos ülőhely már nincs a buszon. Megesik rajtuk a szívem. A kicsi lány óvodáskorú lehet. Ösztönösen átkarolja  fiatal anyukája farmernadrágba bújtatott lábát, így biztosan nem esik majd el, ha hírtelen befékez a busz. Átadom a helyem:
- Kérem, foglaljon helyet a gyermekkel!
- Köszönjük szépen - mondja szelíden, majd a kislányt leülteti a székre, ő pedig áll mellette. Ránézek, de nem figyel rám, közömbös tekintettel néz maga elé. A kislány elveszik a hatalmas székben, próbál fogódzkodni, de nem ér el semmit. Az ő kicsi világában minden olyan hatalmas,  elérhetetlen és ijesztő. Az anyukája is olyan messze van, már nem tudja átkarolni a lábát. Nincs meg az anyai biztonság. Látom az arcán, hogy szorong és fél.
Felmerül bennem a gondolat, miért is adtam át a helyem? Miért áll az anyuka? Miért csak a kislánya ül?

Sűrűn utazok a „hetényi” buszon, és eszembe jut a gyermekkorom, ahogy édesanyámmal zötyögtünk a falusi vonaton. Mindig leült a szabad helyre, engem pedig az ölébe vett. Nemcsak az édesanyám, de a többi kisgyermekes anyuka is az ölébe ültette a gyermekét és gyengéden a karjaiba zárta. A meleg anyai fészekből kukucskáltunk ki, és nagyon biztonságos és nagyon jó volt így az utazás. Ez akkor is így történt, amikor én az ablak mellé akartam ülni.

Édesanyám odaült az ablak melletti helyre és az ölébe vont, még akkor is, amikor egymás mellett két hely volt. Nagyon szerettem az ablak mellett ülni, csodálni a tovasuhanó tájban a felbukkanó és eltűnő villanyoszlopokat. Amikor elfáradtam a nézelődésben, elálmosodtam, nyugodtan álomba ringatott a zakatoló vonat. Nem kellett görcsösen kapaszkodnom az ülésbe, hiszen édesanyám karjai körbe fontak, mint a vadszőlő indái a fiatal fatörzset. Ilyenkor az álomtündér lehelt finom csókot a gyermeki homlokomra. Soha nem hallotta édesanyám a pszichológusok által megfogalmazott „testi kontaktus” fontosságát. Ő csak érezte és a lelkéből tudta, hogy így van a gyermeke biztonságban, és így védheti meg minden veszélytől. Minden magyar édesanya ezt csinálta évezredeken át.

Sűrűn utazok a „hetényi” buszon, a négyes ülésben mellettem egy ismeretlen asszony ül, vele szemben egy középkorú városias kinézetű hölgy. Várjuk a buszindulást.
Véletlen odapillantok a szemben ülő utasra. Tizenhat–tizenhét év körüli leány lehet. Nem jelentős a dolog. A gondolataimba merülve, révülök magam elé. Ekkor odaáll egy ötven év körüli, munkásnő. Fáradt, elgyötört az arca, látszik rajta az egész napos fizikai munka. Köszön a leánynak. Odapillantok rá, két hatalmas csomag nehezedik a kezében, nem is tud rendesen kapaszkodni. Lánya - ez később a beszélgetésükből derült ki - csak foghegyről válaszol neki.
Kezd érdekessé válni a dolog! A lány azonnal kérdőre vonja az anyját, hogy reggel miért nem adott neki elég pénzt. Az édesanyja zavarban van, magyarázkodik….A lány egyre agresszívebben vonja felelősségre.
Most már igazán kíváncsi vagyok a további fejleményekre!
Kertelés nélkül elmondja a lány, hogy szörnyű nehéz napja volt a gimnáziumban, éppen csak megúszta a felelést, ezért úgy döntöttek a barátnőjével, csokival kárpótolják magukat az izgalmakért... Az a különleges csoki, amit ők szeretnek, drágább. Több pénzt kellett volna adni reggel az anyának. Az édesanya arcán egyre nagyobb a zavar... Szomorúan, de reménykedve, előkotorász a batyujából egy tábla olcsó csokoládét. Odanyújtja a lányának.
- Sajnos, csak ilyen csokit tudtam neked venni.
Megvető pillantással, és undorral kikapja a lány a csokit az anyja kezéből.
-„Ezt a sz….t.
Az édesanyja porig van alázva, a könnyeivel küszködik.
Megdöbbenve látom, hogy kibontja a lány a csokit és tele szájjal tömi magába. Pillanatok alatt eltűnteti  az egész táblát. Alig kapok levegőt, a vérnyomásom és az adrenalin szintem a csúcson. Vagy menten megüt a guta, vagy én ütöm képen ezt a neveletlen, lelketlen kis fruskát.
A film tovább pereg, még nincs vége.
-Fogd már meg a laptopomat, mert nyomja a combomat, nehéz tartanom a lábamon! Egyéként is olyan kényelmetlen ez az ülés, teljesen lezsibbadtam.
Éppen bele akartam szólni, hogy kislányom akkor légy szíves add át a helyed az édesanyádnak! Talán neki a fáradság miatta zsibbad el a lába és a keze? A lánynak eszébe sem jut, hogy az édesanyjának átadja a helyét. Miért szóljak?
Ekkor az édesanya átveszi a jobb kezéből a bal kezébe a második szatyrot és elveszi a „szenvedő” kislánya laptopját, tartja, miközben a busz nagyokat fékez alig tudja megtartani az egyensúlyát.  Lánya békésen üldögél, már nem terheli semmi, „törékeny lábacskáját”.                                 

A busz halad tovább, és még mindig nincs vége a történetnek. Az anya és a lánya a leszálláshoz készülődik. Az édesanya csendesen megkérdezi a lányát:
-Haza jössz velem? 
A lány dühösen válaszol:
-Miért nem érted már meg, hogy adj még pénzt, normális csokit akarok venni a barátnőmmel, nem olyan „undi …”, mint amit tőled kaptam!
Elszakadt a film. A történetnek vége. 

Sűrűn utazok a „hetényi” buszon, számos esetben látom, hogy a kis csibék félve vagy büszkén ülnek az ülésen, az anyukájuk pedig fegyelmezetten áll mellettük. Nem baj, megnőnek, ezek a kis csibék az édesanyák pedig megöregszenek. Nem gondolják a szép fiatal anyukák, hogy tizenöt év múlva is az lesz a természetes nagy lányuknak, hogy ők ülnek és önök állnak mellettük és cipelik a csomagjaikat. Ki nevelte vajon őket erre?

Kedves fiatal magyar édesanyák, nagyon szeressék és óvják a kisleánykáikat! Nagyon szépen kérem, ne feledkezzenek meg arról, hogy egyszer ők lesznek majd a fiatal édesanyák!

Hetényegyháza, 2014.02.21.