TÖRTÉNETÍRÁSI MÓDSZEREIMRŐL: Hely és Idő kezelése, Honnan jönnek a történetek, A szobrász és a nyers megformálatlan gránittömbdarab:
Kb. 15 éve foglalkozom történetírással, és én világéletemben úgy írtam, hogy a képzeletemre hagyatkoztam. Ugyan időnként volt, hogy utánajártam dolgoknak, de általában az írásaimban szeretek mindent fejből hozzáadni.
Képzeletben minden helyszínen jártam írás közben, és a történet fejben való megformálása közben akár százszor is, így jól kiismertem. Ha a jelenben játszódik az írásom, akkor, ha kell, egy komplett várost- vagy országot is kitalálok percek alatt (Lásd, a Szegény Kis Tündike novellasorozatom egy kitalált országban játszódik, és a több írásomban is megjelenő kitalált városnak: New West City/Új Nyugat Város-nak ad otthont.)
Továbbá minél kevesebbet árulok el a helyszínről, a szereplők kinézetéről, stb., annál több marad az olvasó képzeletére. Egy regénynek végső soron szerintem szórakoztató módon az olvasó fantáziájának megdolgoztatása a célja, ha 10 ember olvassa el ugyan azt a történetet, mind a 10 fejében máshogy fognak kinézni a szereplők és a helyszínek. Mások lesznek a színek, a szagok, az anyagok, a hangok, stb.
Meg kell ebben találni a hangsúlyt ugyan, abban, hogy mit árulok el én az olvasómnak, és mit képzel el ő fejben olvasás közben, de szeretem hagyni, hogy az olvasó minél többet használjon a képzeletéből, és ne én rágjak a szájába minden egyes dolgot. Aki nem akarja használni a képzelete teremtőerejét az nézzen filmeket, ott mindent az ember szemébe adnak. De az olvasás műfaja más.

Szóval az írásaimban általában mindent; a helyszínt és az időt is én találom ki. Igazából ezt nem teljesen én irányítom, hanem magától alakul így, mert igyekszem úgy írni, ahogy egy szobrász szobrot farag ki a kőből és a gránittömbből; mert ő finom eszközöket használva, lassan de biztosan készül el a művével. Az Írók tulajdonképpen szobrászok, de sok író sajnos légkalapácsot használ a nyers kődarab szoborrá formálásához, és nem régészek kedvenc finom eszközeit, mint pl. a véső, nagyon finom ecset, stb.
Sokszor magam sem tudom, hogy mi fog a következő oldalon történni, így tulajdonképpen sokszor nem csak írója, hanem első olvasója is vagyok a kialakuló történetnek. 
Picit olyan ez, mint ha már az egész írás és történet réges-régen létezne, csak teljes sötétségbe van borulva, senki sem látja, és az írónak, az én esetemben nekem kell megvilágítanom, és leszednem róla a sötétséget fénnyel, ami a tollam, vagy gyakoribb esetben a billentyűzetem. Nem hiába a kedvenc idézetem egy Alan Wake nevű játék azonos nevű szereplőjétől való, aki történetesen író: 
"Az Író a fény, aki felfedi története világát a sötétségből, formálja meg a semmiből, ahogy egy szobrász szobrot formál a gránittömbből. Ha leállok, az általam épített világ meghal. Elnyeli a sötétség. Ez egy nehéz út a sötétségben."
Egy nehéz, magányos út a sötétségben. És mire minden világos lesz, addig a pontig csak az enyém a történet, aztán átadom az olvasónak, és onnantól már nem csak az enyém, és önálló útra indul.

Akinek van kedve, lájkolja, kövesse, szóljon hozzá az írói facebook-oldalamhoz, ahol közzéteszek írásokat is: https://www.facebook.com/kavipeter85