Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Könyveim

mernok58
mernok58 képe

Gyerek voltam, s mindenem volt a könyv –
kevés mosoly, tengernyi ócska könny:
kamasz álmaim sufniba zártan –
csak paplanom alatt kiabáltam.

Nem értett apám, idegen voltam
nagy kun szemében – beleszóltam
szótlanul is önző tervébe:
költözzek be poros műhelyébe,
amint inas lesz a testem…

Így hát korán csapdába estem:
rám várakozott egy nyűtt kalapács
rövidre vágott nyéllel – maradás
lett a sorsom felrajzolt képe.
Azon sose tűnődött, hogy szép-e?

Iskola után, ha hazaértem,
üllő csengése üzent értem,
s már loholtam, hogy az izzó vasnak -
olcsó házi segéd – odacsapjak.

Míg a láng nyalta a vasdarabot,
az nekem egy-egy kis időt adott,
hogy műhelybe csempészett könyveim
átvigyenek a hely keservein.

Nyári delelőn, míg apám aludt,
s mákony szállta meg az egész falut,
a lécezett góré árnyékában
betűk ringó hajóira szálltam:

a kőszívű ember fia lettem,
vagy Toldival együtt verekedtem
toportyánokkal a zsombékosban –
s az utolsó mohikán én voltam…

Aztán a két helység kalapácsa –
én a hegedű, apám a brácsa –
csak húztuk a kurta vas nótáját
lent a faluvégen sok órán át.

Este lett, hát az agyagos padlót –
ahol ráfok aludtak és patkók -,
fellocsoltam. A tüzet megöltem,
s magamban már a leckét regöltem.

Tán Kádár beszélt a híradóban,
hogy minden jó lesz, mert minden jól van,
s én oroszul kérdeztem apámat,
mert ő hallott orosz katonákat

a tanyán, kik lovat rekviráltak,
részegen a pitvarban pisáltak,
később szárnyasokra lövöldöztek
és ágy alól húzták ki a nőket.

Ha nem ivott, apám korán feküdt.
Olyankor már nem törődött velünk –
hajnalra készült, lovasokat várt:
álmában is az üllőn kalapált.

Ha ördög bújt belé, porra bort nyelt,
olyankor felülmúlt minden korhelyt –
napszálltától virradatig ivott,
s kutyát, asszonyt, államrendet szidott.

Mert anyám gyakran fogta pártomat,
rám villámszemekkel szórt átkokat:
gimnáziumba sem adott volna –
sajátkészítésű dolgos szolga
kellett neki, aki erős, vásott.
De jó anyám a jövőbe látott…

Úgy volt az egy csöndes nyári este,
hogy mit teszek magányban, kileste –
könyvet olvastam a munka után.
Rám kérdezett, s csak néztem őt bután:
miért zavar, hisz én most messze járok:
Némóval nézem a vízvilágot.

Odakapott a nyitott könyvemért –
éreztem, hogy a helyzet most megért,
s ami történni fog, az a sorsom
kulcsa lesz egész életutamon.

Így tán még soha nem vertek embert:
zuhogott fejemen a Gutenberg-
galaxis, szálltak kiszakadt lapok.
Édenből űzetés, ami adatott,
s várt rám az ember tragédiája –
vert, s mégis hálával néztem rája…

Makacsul a könyv barátja lettem –
a kirakatban velük szemeztem,
mániásan becserkésztem őket,
mint más a pénzt, hírnevet, vagy nőket.

Megtelt a polcom, a fél házam is,
de csak nőtt a vágyam és a lázam is:
mindent tudni akartam, amit lehet –
hogy lesz a halálból új kikelet,
mitől éget a Nap, s a Hold miért
vált alakot, a szépség hogy kísért?

Nem fájt az nekem akkor, csak edzett –
megfogadtam büszkén azt az egyet,
hogy addig éljek, ameddig hiszem:
első írott könyvem neki viszem… 

2016.12.29. Csorba Tibor

Rovatok: 
Vers