A beverbuvált legények, lehettek talán ötvenen, énekszóval vonultak Kassán végig, a kaszárnyába. Kevés falusi fiú volt közöttük.  Csak itt-ott ment a sorba 3-4 szál hófehér, rojttal ékesített vászon gatyát, pitykés mellényt, és pántlikás kalapot viselő legény, mint Varga Gyurka. Hubai Józsi ugyan a pitykés mellényét viselte, hiszen a menyasszonyához készült, de a kalapja nem volt felpántlikázva. Tegnap este eszében sem volt, hogy ő baka lesz, most mégis teli torokból énekel a beverbuvált legényekkel. A falusi fiúk közül sokan voltak inkább nincstelenek, akiket az”úgy is mindegy” hozott Kassára a verbuválásra. Ezek a szegény legények többnyire foltos gatyát, rongyos mellényt, és bocskort viseltek, mint Majni Béla. A legtöbb bakának készülő fiatal inkább városi iparos legény, vagy jurátus, diák volt, amit az öltözetük nagyon jól tükrözött. Egy káplár vezetésével vonultak a kaszárnyába. Nehezen lehetett volna ezt a rendezetlen csődületet bakáknak nevezni, de hát majd meg tanulnak vezényszóra menetelni, meg harcolni is a magyar szabadságér.

Beérkeztek a kaszárnya udvarra, és úgy gondolták, bakazubbonyt, katonabakancsot kapnak, és talán fegyvert is. Persze, ezek csak merész álmok voltak. Mivel a kaszárnyában még a Vilhem K.K. Öszter batallion volt elszállásolva, a magyar bakák csak egy fészerben aludhattak a már régen elhasználódott, összetöredezett szalmán. Szerencse, hogy volt tető a fejük fölött. Egyenruhát nem kaptak, mert a régebben beverbuváltaknak sem jutott a dohányszín baka egyenruhából. Egyelőre mindenki a saját ruhájában bakáskodott. Fegyverről még a már kiképzett bakák sem hallottak. Azt mondták, azt majd akkor kapnak, mikor a harctérre vonulnak. Persze a fegyverhasználatot gyakorolni kellett, de erre jó volt egy faragott deszka puska is. Nevették is őket ezért eleget a büszke sziléziai bakák a Vilhelm batallion ból, akik ezt a kaszárnya ablakából az osztrák tisztek hathatós biztatására tették. Volt egy pár bátor sziléziai legény, aki még az udvarra is lejött, és kifigurázta a gyakorlatozó magyar fiúkat. Persze, ezek semmit sem tehettek, hiszen most már verekedni is csak parancsra lehetett. A végén egy fiatal magyar főhadnagy, Elek Ferenc vetett végett az ingyen cirkusznak. Mikor az udvaron a Vilhem bakákhoz még a századparancsnokuk, nevezetesen Münsten százados is betársult, hogy gúnyolja a magyar bakákat, Elek főhadnagy szó nélkül hozzá masírozott, és úgy pofon vágta, hogy leesett a csákója a kitaposott sárba.

Na, lett ebből hadd el hadd! Münsten százados németül ordított, mint a fába szorult féreg. Most kicsit változott a felállás. A sziléziai bakák inkább elsomfordáltak vissza a kaszárnya épületébe, vagy csak távolról merték követni az eseményeket, a magyar legények meg jóízűen nevettek. Volt olyan, aki azt figurázta ki, hogyan eset a százados csákója a sárba. Ez bizony olaj volt a tűzre. Münsten százados, ha nem akart szégyenben maradni nem tehetett mást, párbajra hívta Elek főhadnagyot. Mindkét tiszt nagyon jól tudta, hogy a párbajozást tiltja a katonai regula, de „ a becsület az becsület”!

A párbaj tényét mindkét tiszt tagadta, és csak a segédek tudták a helyet, és időpontot, de amelyik titkot két ember tudja, az már nem titok. Így másnap hajnalban nagyon sok magyar baka a 20. honvéd zászlóaljból, és nagyon sok sziléziai baka a Vilhelm batallionból ott tolongott a Kassa felett emelkedő „Akasztófa” dombnak nevezett gyakorlótéren. Először inkább halotti csendben várakoztak, de később egyre feszültebbé vált a hangulat. A magyarok magyarul, a sziléziaiak meg lengyelül, vagy inkább németül szidták egymást. A párbajozó felek is időben megérkeztek a segédekkel. Mindenki arra várt, hogy hosszú kardcsörtéket fog látni, de Elek főhadnagy első támadása olyan heves volt, hogy Münsten százados átdöfött jobb vállal terült el a földön. Ezzel az egész párbajnak vége is lett. Igaz, hogy mindkét katonatisztet felettesei megbüntették, de azért mégis jól tette Elek főhadnagy, hogy pofon ütötte a századost. A magyar bakákban óriásira nőtt az önbizalom, és végre a sziléziai Vilhelm batallionnak az Osztrák császár kivonulási parancsot adott a kassai kaszárnyából. Ugyanaz a személy, de most már, mint magyar király kegyesen megengedte a Kassa környékéről verbuvált magyar bakáknak, hogy elfoglalják szálláshelyüket a kassai kaszárnyában. Bizony, kicsit furcsán hangzik, de ugyanaz a Ferdinand osztrák császár mivoltában bíztatta, és izgatta a többi nemzetiségeket, Ferdinand, a magyar király ellen. Persze, hogy ép ésszel ezt nehéz felfogni,

A három kenyheci legény mindenütt igyekezett együtt tartani. Igaz, hogy Varga Gyurka, és Hubai Józsi a szerelemben kibékíthetetlen ellenfelek voltak, de a valóságban mindketten dolgos, rendes falusi fiúk. A kaszárnyában  ahol tudtak, segítatték egymást. Gyurka minden áron igyekezett eltitkolni, hogy ért a suszter, meg a csizmadia mesterséghez. Az idősebbek kioktatták, hogy a mesterségekhez értő legényeknek jobb a dolguk. Az ácsok útépítők, hídépítők lesznek, a csizmadiák, suszterok szintén a műhelyben harcolhatják végig az egész háborút. Gyurka erről hallani sem akart. Ő bizony harcolni akart a magyar szabadságér…(meg talán bizonyítani is akart Erzsikének), és nem a rongyos bakancsokat javítani.  Ezért titkolta a mesterségét, de azt, hogy elég jól tud írni, olvasni, ami akkor még nem volt annyira általános dolog azt nem titkolta. Így a kiképzés befejezése után altiszt lett. Tizedesi rangot kapott, és a szobában ő lett a szobaparancsnok, meg a gyakorlótéren is egy tizedet ő gyakorlatoztatott.

Október elején Varga Gyurkát három bakával Kanyapta menti falvakba küldtek ki újoncokat verbuválni. Igaz, hogy onnan már csak egy ugrás lett volna hazalátogatni Kenyhecre, de nem is akart oda menni. Éppen Perényben verbuváltak (a helyi lakosok ezt a falut Pöröny-nek nevezték) mikor egy nemzetőr tiszti egyenruhát viselő fiatalember szólította meg:

-Tizedes úr, ön nem kenyheci illetőségű?

A nemzetőrtiszt Vadász Józsi volt, aki szeptemberben nem ment vissza Sárospatakra, hanem szervezte az abaúji nemzetőrséget.

A két fiatalt nagyon sok határ választotta el egymástól, hiszen Vadász József fiatalúr nemesi sarjadék, jurátus, meg nemzetőr tiszt volt, még Varga Gyurka csak egy falisi csizmadia fia. Talán húsz évvel ezelőtt ezek szóba sem álltak volna egymással, de most már új szelek fújtak.

Közös ismerőseikről beszélgettek, főleg Teleki Ferenc fiatalúrról, mikor Vadász Józsi, csak ágy, a sorok között megemlítette:

- Jó, hogy beálltatok bakának, de így Kenyhecen nincs egy megbízható, bizalmas ember. Pedig arra nagy szükség lenne.- Kiderült, hogy mióta a Józsi fiatalúr nemzetőr tiszt lett, a régi jó barátja, Teleki fiatalúr inkább kerüli a vele való találkozást.

- Igaz, hogy a kenyheci plébános sem ellensége a magyar ügynek, de nem mer szemlélődést, vagy katona szóval élve kémkedést vállalni. Szinán ugyan sok híve van a szabadságnak, és az jó, de szükség lenne Kenyhecen is egy-két bizalmas emberre.-

Ebben nem tudott Vadász nemzetőrtisztnek segítségére lenni Varga Gyurka, de mindketten arra gondoltak, hogy a jövőben sok minden megeshet.

Folyt. köv.