Egyszer egy nevesincs városban, de történhetett volna a ti városotokban vagy falutokban is, élt két nagyon rossz fiú Ferkó és Gyurkó. Ez a két fiú olyan rossz volt, hogy a föld még nem hordott a hátán hozzájuk hasonlót. Egész nap csak a rosszaságon törték a fejüket. Állandóan mérgesítették a felnőtteket. Hiába volt a szép szó, de még a szigorú dorgálás sem hatott.

Egyik pillanatban megígérték, hogy többé nem lesznek rosszak, de már a másikban tőlük zenget az egész ház.

Szomorúak is voltak a szüleik. Nem tudták mi tévők legyenek, hogy csemetéjük megjavuljon, rendes, szófogadó gyerek váljon belőlük.

Egyik nap, amikor esett az eső, és mindenhol hatalmas pocsolyák voltak az utakon, a két gézengúz elindult, hogy kiötöljenek valami nem mindennapi rosszaságot. Sokáig bolyongtak az utcákon. Megkergettek minden kutyát és macskát. A környéken szegény állatok már rettegtek tőlük, és menekültek, amikor Ferkó és Gyurkó megjelent.

Most is minden épkézláb állat elbújt, védelmet keresett magának és addig nem merészkedtek elő rejtekhelyükről, míg a fiúk el nem tűntek a közelükből.

Váratlanul Gyurkó megállt egy nagy sáros pocsolya előtt, és felkiáltott:

– Kitaláltam valamit! Nagyszerű játék lesz. Rendezzünk sárdobáló versenyt! Aki nagyobb követ tud a sárba dobni, az győz.

Ferkónak is tetszett az ötlet, és mindjárt felkapott egy jókora kavicsot és a pocsolyába hajította.

– Szép dobás, de nézd meg az enyémet! – ő is fogott egy kavicsot, és beledobta az úton lévő pocsolyába, ami akkorát csobbant, hogy a sár több méterre szétfröccsent beterítve a házak falát és természetesen a két gézengúzt is.

Nagyon élvezték a játékot. Tetszett, hogy a másik csupa sár lett. Ilyenkor hangosan nevettek, és újjal mutogattak egymásra.

– Az arcod is sáros lett – vihogott Ferkó.

– A tiéd sem úszta meg. Még a fejed búbja is sáros. Anyád majd jól megver érte – ugrándozott nevetve Gyurkó.

– Miért, talán a tiéd, megdicsér? Talán téged tortával várnak otthon, amiért összepiszkoltad a ruhádat. Múltkor is apád a nadrágszíjával náspángolt el, mert sáros cipővel mentél haza.

– Nem is igaz – tiltakozott Gyurkó – téged mindig jobban el szoktak verni, mint engem.

– Rosszul tudod. Téged vernek el jobban. Engem múltkor is csak egy kicsit megszidott édesanyám, de bezzeg téged mindig elvernek. Hihihi!

Erre Gyurkó úgy dühbe gurult, hogy teljes erejével nekiment Ferkónak. A két fiú birkózni kezdett a pocsolya kelős közepén, és egykettőre mindketten a sárban találták magukat. Fiúk sokáig fetrengtek a lucskos sárban. Valójában egyik gyermek sem tudott felülkerekedni a másikon. Végül egy idős bácsi állt meg mellettük, és fejét csóválva mondta:

– Nem szép dolog fiúk, amit tesztek. Mit fog szólni édesanyátok, amikor meglát bennetek. Nézzétek csak meg magatokat, fejetek búbjáig sárosak vagytok.

A két gézengúz elszégyellte magát, és kikecmergett a sárból. Legszívesebben elfutottak volna, de az öregember kedves hangon megállította őket:

– Jobb játékot is kitalálhattatok volna. Én is voltam kisfiú, és sok rosszaságot elkövettem barátaimmal, de ilyen rosszaságra nem emlékezem. Szegény édesanyám szíjat is hasított volna a hátamból. Igaz egyszer én is rossz fát tettem a tűzre.

Fiúk érdeklődve hallgatták az idős bácsi visszaemlékezését.

– Nagyon régen történt, körülbelül annyi idős lehettem, mint ti. Elhatároztam, hogy rossz leszek, nem fogadok szót édesanyámnak. Elbújtam a pincében, és nem jöttem elő, amikor szólított, hogy menjek el Pista bátyámhoz a faluvégre. Hiába szólongatta nevemet, én nem jöttem elő. A pince mélyén kuncogtam, és élveztem, hogy édesanyám kétségbeesve keres. Még csak elképzelni sem tudtam, hogy mennyire megijedt, amikor sehol sem talál. Most már nagyon megbántam, hogy ilyen nagy szomorúságot okoztam neki. Akkor ez jó mulatságnak tűnt. Annyira belefeledkeztem a játékba, hogy egy öreg hordón ülve egészen elálmosodtam, és elaludtam. Rádőltem a hordóra és az igazak álmát aludtam.

Ezalatt szegény szülém mindenhol keresett. Bejárta az egész falut. Azt hitte, beleestem a közeli folyóba és megfulladt.

Késő éjszakáig kerestek. Házról házra jártak, de senki nem látott engem. Hogyan is láthatott volna, amikor a pince mélyén aludtam a hordón. A szomszédok azt tanácsolták, hogy reggel keressen tovább. Ilyen esős, sötét időben értelmetlen a keresés. De édesanyám nem hallgatott rájuk. Az eső ellenére is rótta az utcákat. Szegény csak a pincékbe felejtett el benézni.

Reggelre, annyira megfázott, hogy tüdőgyulladást kapott, és ha szomszédunkban nincs egy öreg, nagy tudású doktor bácsi, biz’ Isten meghalt volna. A gyors, szakszerű segítsége az utolsó pillanatban megmentette az életét.

Nagyon szégyelltem magam. Egész nap lesütött szemmel jöttem-mentem a házban. Nem mertem édesanyám szemébe nézni. Egyszer csak hallottam, hogy szólított a betegágyához. Azt hittem, hogy nagyon megdorgál, amiért elbújtam, és rosszaságot tettem. Félve, remegő lábbal mentem be a szobába. Távol az ágyától megálltam, de még akkor sem mertem ránézni. Állandóan csak a padlót bámultam.

– Gyere közelebb! – mondta – Beszélni szeretnék veled.

Már majdnem elsírtam magam. Legszívesebben kifutottam volna a szobából, de nem mertem, mert éreztem édesanyám nagyon fontosat, akar mondani nekem.

– Tessék, édesanyám – léptem közelebb az ágyához.

– Olyan jó, hogy nem esett semmi bajod, és előkerültél. Már annyira aggódtam érted. Még az sem érdekel, hogy éjjel megbetegedtem. Fő, hogy neked nem esett semmi bajod. – boldogan körülölelt, és csókjaival elhalmozott.

Nem bírtam megszólalni a meglepetéstől, mert arra számítottam, hogy édesanyám megdorgál, és hosszan prédikál tetteimről, de helyette szerető féltése sugárzott szívéből. Csak nagyon sokára értettem meg, hogy édesanyák csak ilyenek. Ők azok soha nem tudnak megharagudni gyerekeikre, mindig megbocsátanak nekik, még ha fáj is ott benn legmélyén, hogy csemetéjük nem fogad szót. Testükkel védik magzatukat halálukig, vagy még tovább is.

A két fiú tátott szájjal hallgatta az öregember elbeszélését. Látszott rajtuk, hogy röstellik magukat.

– Na, gyertek, hazakísérlek bennetek, és majd kitalálunk valamit, hogy édesanyátok ne szidjon meg bennetek. Segítek megtisztítani ruhátok, mert olyan sárosak vagytok, mint egy kis malac.

Az öregember kézen fogta a két mihaszna lurkót, és elindultak haza. Hazafele menet megígérték, hogy többet nem tesznek ilyet, és jó gyerekek lesznek.

Remélhetőleg ezentúl be is tartották ígéretüket. Ki tudja? Talán ti tudjátok. Akkor legyetek szívesek írjátok meg nekem is!