Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Itt vagyok!

Lina
   Itt vagyok!  Nem hallasz? Nem látsz? Nem érzed, hogy folyamatosan csak rád gondolok?
 
Mi az, amit tennem kellene még, hogy észrevegyél? Mit észrevegyél, az nekem nem elég. Hogy megszeressél!
Nem tudom, nem akarom elfogadni, hogy meg volt az esélyem. Tavaly. Mikor elmentünk éjszaka kocsikázni. És én nem tudtam benned semmi olyan érzést kelteni, ami rábírna legalább csak arra, hogy ha hívlak, “gyere át, beszélgessünk”, akkor válaszolj nekem.
Ha valóban olyan különleges lenne a történetünk, ahogyan azt hinni szeretném, akkor ennek nem így kellene lennie! Egy kis szikrának fel kellett volna gyúlnia benned is.
Azt hiszem, én hiába éreztem a szemeidből, kezed érintéséből, s ölelésed szorításából a forróságot.
 
   Itthon vagyok. Mostanában egyre többször. Mert amellett, hogy a közeledben akarom tudni magamat, borzasztóan vágyom ide, édesapám szülőföldjére. De a legjobban Marika társaságára. Szeretek vele lenni, még úgy is, ha vannak napok, mikor szinte nem is találkozunk, mert nekem épp tanulnom kell. De tudom, mi ilyenkor is együtt vagyunk, hogy este megint beszélgetünk egy hatalmasat.
Minden nappal újat tanulok. Tőle és róla. Ez felbecsülhetetlen, megfizethetetlen kincs a számomra.
 
   Itt vagyok azért is, mert meg akarom tanulni a falusi életet. Hogy itt mit csinálnak másképp az emberek, mint Pesten. Hogyan gondolkodnak, hogyan élnek. Ezt a tudást kamatoztathatom majd egész életemben. Minden itteni helyet fel akarok fedezni magamnak. A tavat, focipályát, erdőt, a réteket és minden zegzugot. Elképzelni, mintha mindig itt éltem volna veled. Talán minden másképp alakul, ha együtt, egymás mellett növünk fel.
De így, mikor itt vagyok, folyamatosan gazdagodom, tanulok, változok. És ez így jó nekem. Most van időm igazán erre, hogy itt legyek akár egy teljes hétre is. A jelenlegi ingerszegény világban ez hatalmas nagy menedék nekem.
Nem véletlen mondják: Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik.
.
   Kinézek az ablakon. Esik a hó. Arra gondolok, milyen jó lenne most kimenni a kertbe. A tél gyermeke vagyok, a hó engem csudára feldob. Tisztasága, fényessége simogatja lelkemet, s te ezt pontosan tudod, hisz ismersz engem. Elképzelem, ahogy együtt építünk egy hóembert, s közben viccelődve egymást is megdobáljuk. Hogy hóangyalt készítünk. Utána felmelegítjük egymás kezét s a hidegben átfagyott testét.
 
   Kinézek az ablakon. Ragyogóan süt a nap. Arra gondolok, milyen szép lenne most sétálni egyet a tóparton. Veled. Nagyot beszélgetni, vagy csak éppen hallgatni a csendet, ami körülvesz minket. Némán szeretni a másikat. Hogy vagyunk egymásnak.
 
   Kinézek az ablakon. Ronda, szürke, esős az idő. Az jut eszembe, akkor is esett, amikor eljöttél értem kocsival. Arra gondolok, milyen jól ellennénk akár a házban is, ha ki nem mehetünk. Eszembe jut, hogy főznénk valamit közösen, megvacsoráznánk és összebújva filmeznénk.
 
   Marci, kinézek az ablakon minden nap minden órájában. Arra gondolok, talán éppen most jössz. Itt állsz a kapuban és rám vársz. Eszembe jut, talán ha elmész a ház előtt, feltűnik, hogy ég a lámpa a másik szobában is, amiben most én lakom. Ebből megtudod, hogy még mindig itthon vagyok. Hallod, Marci? Itt vagyok... Miért nem veszel észre? Mi a baj velem, hogy ennyire nem akarsz? Értesz engem? Miért nem adsz csak egy esélyt, hogy ezt megkérdezzem tőled? Hogy miért nem mondod meg tisztán, őszintén: “Nem kellesz nekem, Dóri"
 
.
   Mi az, ami történik velem már négy éve? Mi ez? akarom tudni! Sokat kérek? Akarom, hogy legyen ennek az egész kínlódásnak valami értelme, mert az nem, nem lehet, hogy ez csak úgy történik. Hogy nem lesz a végén valami bizonyosság. Mert nem lehet hazugság az, amit érzek! Ami nagypénteken belém költözött. Épp a templomban, megcsalt volna az Isten? Becsapott? Az egyszerűen nem lehet! Nem!
 
   Nem tudod milyen érzés, hogy te vagy minden gondolatom. Minden lépésemben velem vagy. Hogy itt érezlek a hátam mögött most is. Hogy bármi zajt hallok, azt hiszem épp bekopogsz hozzánk, végre itt vagy.
 
Veled kelek: ma új nap van, talán ma, ma találkozunk.
 
És veled fekszem: összekulcsolom kezeim és lehunyt szemmel az imáimba foglallak. Azt kérem a Jóistentől, gyógyítson meg téged, óvjon minden bajtól, hogy fogja a kezed és mutasson utat neked. De őszinte szívvel azt nem merem kérni tőle, hogy szeress belém, ahogyan velem is történt. Vagy akár csak arra kérni őt, hagy találkozzunk. Mert mikor úgy imádkozom “Legyen meg a te akaratod” azt komolyan gondolom. Így csak annyit kérek tőle, bármi lesz, bárhogyan is alakul, tudjam elfogadni és megnyugodni abban, ami van, amit adott. Adjon hozzá erőt, hogy csitítsam a bennem vadul hullámzó tengernyi szerelmet és vágyat. De soha életemben ilyen nehéz még nem volt semmi. Szinte lehetlennek érzem. Tudom, az segítene, ha nem lennék itt, ennyire a közeledben. De nem akarok haza menni! Millió okom van rá, hogy itt legyek!
 
   Szeretnélek nem szeretni téged Marci. Szeretném elengedni ezt a szerelmet, szállni hagyni fel az egekbe. Szeretném ha már csupán egy szép emlékem lennél. Nem pedig a szívem legmélyébe ivódott tüzes vágy. Belülről mardos ez az érzés. Kínzol engem és még csak nem is tudsz róla! Pedig megpróbáltam neked elmondani! Egyáltalán érdekel, hogy mit akartam akkor ott tudatni veled?
 
Azt hiszem ebbe bele is lehet őrülni ha valaki hagyja, hogy így történjen.
 
 
.
   Kinézek az ablakon. Apró fények pislákolása csalogat ki a kertbe, és ahogy felnézek az égre, milliónyi csillag ragyog le rám. Arra gondolok, egyszer majd ketten fekszünk itt a fűben, s együtt számoljuk a csillagok hullását.
 
Itt vagyok...
Rovatok: 
Irodalom