Hajléktalan lélekkel adventi ima a magányban

Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, én készülök a Tiédbe, csak a lelkemmel, mert még testben több milliárdnyi társammal együtt idelenn tolongok magányosan a tömegben.. Hiába van hazám, házam és fedél a fejem felett, már elmaradnak a régi látogatók, a hírek, a jó levelek, elszürkülnek a napok, és kifakulnak az ünnepek. Csak három, már görnyedt grácia kopog egyre makacsabbul ajtómon: a betegség, az öregség és közöttük a legcsúfabb, a magány. Hiába ellenük minden zár, retesz és lakat, előbb, vagy utóbb az asztalom köré telepednek, és a hátralévő évek kísérői lesznek.

   A napkelteknél és a hajnali pirkadatnál szebbek a naplementék sejtelmes tört aranyukkal, nyugalmat ígérő, utolsó, szívet melengető sugaraikkal megbékítenek. Miért nem tudjuk horáciuszi bölcsességgel utolsó éveink, napjaink kelyhét megtölteni e rácsodálkozás gyönyörével, és nagyokat hörpinteni belőle az alkonyokon, ahogy apáink, nagyapáink tették ezt egykoron? Megkeserített itt fiatalt, öreget a századvég, az ezred elő, már nem lágy zsongásnak, de halálos susogásnak halljuk a lábunk alatt zizegő avar neszét. A felpárló ezüstös, vagy aranyló ködöt nem édes titkokat rejtő lepelnek, hanem fekete takarónak érezzük. A hideg ilyenkor markával csontunkig hatol, és mar még tavasszal is.

Már a természet is lassan a lélekhez idomul, hisztérikusan változóvá, nyugalmában is sajog, fáj, mint az ember hirtelen biztonságát, hitét vesztve kétségek közt vergődik.

  Mi adhat nekünk nyugalmat így naplemente előtt és gyógyírt a szegénységre, magányra, társadalmi számkivetettségre, ezernyi fájdalomra, keserűségre? Mi adhat hajlékot a lélek hajléktalanságának? A válasz egyszerű, rövid, de amit rejt, bizony mégis elérhetetlen. A szeretet az, mely társadalmi szolidaritást, barátságot, odafigyelést, odaadást, hűséget és még oly sok mindent jelent. Mily nehéz ez egy olyan világban, amelyben dollár milliárdokat vetnek be belső békénk és a természet ellen. A hit, a család, a munka és a becsület szerény palotái romokban hevernek, az üszkös sitt felett némán meredünk egymásra, aztán magunkba fordulva visszahúzódunk didergő otthonainkba.

   Valahol valakik ezt így akarják, vagy elbutulva mi vagyunk önnön kínjaink okozói? Egyre nagyobb a csend körülöttünk, most még sír előtti, aztán síri. Uram, Te nem akarhattad, hogy ez így legyen! Nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj, de segíts méltóvá lenni a méltatlant, hogy hajlékodba térhessen.