Egyszer a tél elhatározta, hogy nem adja át a helyét a következő évszaknak, hanem örökké ő fog uralkodni és többé nem lesz tavasz, nyár, és ősz.
─ Ezentúl mindig tél lesz – hirdette fennhangon egy hatalmas szél erejével.

Mindenki megijedt és remegve húzódtak be az emberek a házaikba az állatok meg a vackaikba és onnét lestek kifelé szomorúan félve a gonosz tél ígéretétől.

Mi lesz velük, ha többé nem lesznek meleg, madárdalos évszakok? Meg fognak fagyni, vagy ha nem is, testük elgémberedik a hidegtől.

Senki nem akarta, hogy mindig tél legyen. De nem mertek tiltakozni. Féltek, hogy akkor a tél még dühösebb lesz. Titkon remélték, ha ez mégsem fog megtörténni.

A tél elégedetten nézett végig a birodalmán. Mindenhol fagy és hó nyomasztotta a tájat. Máskor ilyenkor már a madarak vidáman csipogtak, rétek, mezők virágoztak.

Semmi jel nem utalt arra, hogy valamikor is újból szép tavasz lesz.

─ Én vagyok a világ ura – bömbölte a tél és cibálta, tépte a vacogó fák ágait. – Mindent megfagyasztok. Hadat üzenek a napsugaraknak. Jaj, annak, aki az utamba áll!

Három éjjel, három nap dühöngött a tél. Kihaltak a falvak, kihaltak a városok utcái. Erdők, mezők állatai nem merték orrukat kidugni. Mindenki nagyon félt, hogy megfagy.

Ezalatt a tél meg csak nevetett.

─ Ugye féltek hatalmamtól? – kiáltotta szerte a nagyvilágba. – Nem lesznek többé évszakok. Csak tél lesz, s örök fagy.

─ Nem hiszek neked tél – jött valahonnét egy vékonyka hang. Meg is lepte ez a telet. Csodálkozva nézett körül a nagy fehér pusztaságban, de senkit sem látott.

Azt hitte csak képzelődik, de az előbbi vékonyka hang újból megszólalt.

─ Nem fogsz te mindig uralkodni. Hamarosan itt a jóságos tavasz.

Ez már nagyon feldühítette a telet. Mérgében ugrált, csapkodott, hatalmas hókupacokat kapott fel és vitte odébb. Vagy jól megdöngette a házak ablakait, ijesztgetve a bent lévőket, akik Istenhez imádkoztak, hogy már legyen vége ennek a cudar időnek.

─ Gyere elő, ha mersz! – kiáltotta a tél és vaskos lábával nagyot toppantott a jeges földre. – Állj ide elém, hadd lássalak. Kitekerem a nyakadat, amiért szembeszálltál velem.

Lassan egy hókupac alól egy kicsi hóvirág kidugta a fejecskéjét és bátran a tél szemébe nézett.

─ Én vagyok a tavasz hírnöke – mondta mindenre elszántan. Látszott kicsi szemeiben, hogy semmitől sem fél. Nem ijedt meg a fagytól, a süvítő vihartól.

─ Te merted ellenem kinyitni a szádat – förmedt rá a tél. – Egy pillanat alatt megfagyasztalak és jégvirág lesz belőled.

─ Megteheted, de mit érsz vele? Ahonnét én jövök ott száz és ezer testvérkém várja, hogy helyembe álljon. Nem tudsz mindnyájunkat megölni. Rajtunk kívül még sok – sok virág várakozik, hogy előjöjjön a földből és elhozza az embereknek a tavaszt. Figyeld csak, én már hallom a jóságos tavasz közeledését. Mindjárt itt lesz. Ha kedves az életed, gyorsan kereket oldasz és a következő télig vissza sem jössz.

A tél kicsit megszeppent. Mintha némileg engedett volna a szorításából. A fák körül a hó és a fagy megrokkant, a vad szél lecsendesedett.

─ Nem hagyom, hogy becsapj. A léptek közeledése nem a jóságos tavaszé. Hozzám érkeznek segítőim a köd és a sötét hófellegek.

─ Ábrándozzál csak tél! – mosolyodott el a kicsi hóvirág és a következő pillanatban két kicsi testvére is elődugta fejét a földből és boldogan kiáltották fel a magas égre:

─ Itt vagyunk mi is –s már készülődnek a többiek is. – Fogadjuk tisztelettel a jóságos, éltető tavaszt!

A tél megrázkódott, és talán még egyszer utoljára a sötét felhőből hullani kezdett a hó.

Amint kiszakadt az ég dunyhája, úgy lett egyre vékonyabb a felhő, s hamarosan átsütött rajta a meleg napsugár. Ennél nem is lehetett volna rosszabb a tél számára. Érezte percről percre egyre roskadtabb lett. Lábai remegtek, alig bírták el a testét. Legszívesebben összeroskadt volna. Nem akarta, hogy a kicsi hóvirágok meglássák gyöngeségét, ezért megpróbált egyenesen állni.

A jóságos tavasz léptei egyre erősödtek. Már lehetett hallani, amint virágszirmokon lépdelt a kertek alatt. Amerre elhaladt, virágok ezrei nyíltak és madarak előjöttek rejtekhelyükről, majd vidáman trillázva köszöntötték egymást.  

─  Mindjárt összeszedem magamat. Megerősödöm, és akkor, jaj, lesz nektek – nyüszítette a tél.

Még egyszer megpróbált erősnek látszani. Jeges leheletet fújt ki elkeseredetten a torkán, zihált a melle, de ez már olyan volt, mint, amikor az öregember haldoklik. Mindenki tudja, nem sok van neki vissza.

A nagy erőfeszítés kifárasztotta, s már lélegzetet is alig bírt venni. Fáradtan, minden reményét elveszítve rogyott le a zöldellő virágokkal teli rétre.

Egy nagyot sóhajtott és kilehelte a lelkét. A madarak egy pillanatra elhallgattak, majd meglátva a jóságos tavaszt, vidám csicsergésükkel köszöntötték megmentőjüket, akire már oly régóta vártak.

A gonosz télből csak egy kicsi víztócsa maradt, amit a tavaszi napsugarak egy, kettőre felszárítottak.

Estére már senki sem emlékezett, hogy egykor itt volt a gonosz tél birodalma.

Új évszak kezdődött telis-tele reményekkel, vidámsággal. Mindenki jól tudta, még messze van az a idő, hogy megint rettegni kelljen a gonosz téltől.