Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Gebéből lett táltos paripa

Adalberto
Adalberto képe

     Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, és talán még az üveghegyen is élt egy szegény legény. Olyan szegény volt, hogy egy viselős ruháján kívül nem volt semmije. Nap mint nap az országutat rótta, és azt remélte, hogy egyszer majd csak rákacsint a szerencse, és megtelik a bugyellárisa sok-sok aranytallérral.
   
Teltek – múltak a napok, de sajnos a szerencse messze elkerülte. Amint eljött az este mindig éhesen találtak rá a csillagok. Kénytelen volt korgó gyomorral álomra hajtani a fejét egy út menti bokorban.
    
Egyik nap a vándorlása alatt egy nagy városba tévedt. Olyan nagy volt, hogy három nap alatt sem tudta volna körbekerülni. Amikor belépett a városkapun mindjárt észrevette, hogy ebben a városban valami nincs rendben.
    
Aki csak élt és mozgott, de még az állatok is, mind egytől egyig fekete ruhában voltak. Nem tudta elképzelni, hogy mi történhetett? Miért gyászol itt mindenki?  Hiába kérdezgette az embereket, senki sem válaszolt neki. Amint baktatott a szűk, macskaköves utcán egyszer csak az egyik kapualjban megpillantott egy öregembert. Talán tőle megtudhatja ennek a nagy gyásznak az okát.
– Jó napot, öregapám! – köszöntötte illően, de a vénember azonnal visszahúzódott a kapualj homályába, és némán hallgatott.
    
A legény nagyon mérges lett, hogy senki sem akar felvilágosítást adni, és elfordul tőle. Fogta magát és bement a ház udvarába, azt remélve, ott majd valakit szóra tud bírni. Amint belépett az udvarra az ott lévő emberek azonnal beszaladtak a házba. Még az ajtókat és az ablakokat is becsukták maguk után. Az udvaron csak egy sovány gebe gubbasztott az itató mellett. Olyan rossz állapotban volt, hogyha egy csöppnyi szellő kerekedett volna, bizonyára szegénykét fellökte volna. A legény már fordult is, hogy tovább menjen, amikor a gebe megszólalt:
– Idefigyelj, te legény! Vigyél magaddal, nem bánod meg – mondta emberi hangon.
Először a legény azt hitte, hogy rosszul hall, az éhsége és a fáradság elvette az eszét. Szó nélkül tovább akart menni, de a gebe megismételte a mondottakat. Erre már meg kellett állni és a sovány ló felé fordult:
– Te szólítottál meg? – kérdezte.
– Igen. Arra kértelek, vigyél magaddal! Meglásd, jó barátok leszünk!
– Mit kezdenék veled, hiszen olyan gyönge vagy, hogy tán még egy lépést sem bírnál tenni. Vagy talán azt hiszed, hátamra veszlek, és én viszlek téged?
– Ha követed tanácsomat, akkor hamarosan egy csodálatos paripa válik belőlem, aki majd olyan gyorsan tud vágtázni, mint a gondolat.
A legény hitte is meg nem is, amit a gebe mondott. Ennek ellenére megkérdezte:
– Mit kell tennem?
– Menj be a házba! Ott a füstös konyhában találsz egy búbos kemencét, amely telis-tele van izzó parázzsal. Keress egy jókora vödröt és lapátot. Rakd tele a vödröt parázzsal és hozd ki nekem. Tudod, mi csodaparipák ilyet eszünk. Ha majd jól telerakom bendőmet vele, meglátod, mi fog történni!
    
Kíváncsi volt, hogy igazat beszél-e a gebe, ezért bement a házba és mindent úgy tett, ahogyan mondta neki. Jól megrakta a vödröt izzó parázzsal és a gebe elé rakta. Az egy szempillanat alatt megette, és lássatok csodát, a sovány, kehes állatból egy csodálatosan szép táltosparipa lett. Amikor visszanyerte eredeti formáját, akkorát rúgott a hátsó lábaival, hogy az égről mindjárt legalább egy tucat csillag lehullott, és a hold is ijedten kapta össze magát, és könyörögve kérlelte a táltosparipát, hogy csak le ne rúgja őt is az égről.
Majd elfelejtettem mondani, közben amíg ezek történtek sötét este lett.
– Ülj fel a hátamra! – mondta a paripa. – Most elviszlek a várba, ahol majd megtudod, miért ez a nagy gyász ebben a városban.
    A legény a meglepetéstől alig bírt megszólalni. Teljesítette a táltosparipa kérését. Ahogy elhelyezkedett az állat hátán elindultak a várba, ami a közeli, magas hegy tetején állt. Az ódon, vastag falak között talán a gyász és szomorúság még nagyobb volt, mint a városban. A vár kapujában az őrök eképpen köszöntötték a legényt.
– Vitéz uram, fenséges királyunk már türelmetlenül várja.
     Nem értette, kinek szólt ez a megtiszteltetés. Körbenézett, de magán kívül senkit sem látott a környéken. Furcsállta, amiért az őrök vitéz uramnak szólították. A táltosparipa halkan odasúgta a legénynek:
– Ne lepődj meg semmin! Téged hívnak vitéznek. Nézz csak végig magadon!
    
A legény magára sandított, és akkor csodálkozva látta, hogy testét drága kelmékből készült ragyogó ékszerekkel kirakott ruha borította. Nem értette, hogy ez meg miképpen történhetett meg, de nem volt ideje ezen sokáig gondolkodni. Belovagoltak a vár hatalmas udvarába, ahol a király egy szederfa alatt zokogott. Még azt sem vette észre, amikor a táltosparipa megállt előtte.
– Fenséges királyom, – rázta meg a vállát a hopmester – megérkezett a mindent legyőző vitéz, aki megküzd a hétfejű sárkánnyal.
Ezt meghallva a király mindjárt felugrott, és a legény nyakába borult.
– Drága fiam, már nagyon vártalak. Kérlek mentsd meg drága, egyetlen leánykámat. Három nappal ezelőtt elrabolta a félelmetes, hétfejű sárkány. Ezért van mindenütt szomorúság és gyász. Ha nem mented meg a királykisasszonyt, akkor oda az egész királyság, és az egész országban a sárkányok veszik át a hatalmat. Ugye megmented a leánykámat? Ha visszahozod, minden kívánságod teljesítem. Kérhetsz akármit, amit csak akarsz.
Megint csak a táltosparipa húzta ki a bajból a legényt. Észrevétlenül súgta neki:
– Mondd meg a királynak, hogy holnap reggel megküzdesz a hétfejű sárkánnyal, és megmented a királykisasszonyt.
    
A legény legszívesebben elszaladt volna, de valami titokzatos erő ott tartotta, és megígérte a királynak, hogy megküzd a fenevaddal. A király nem győzött hálálkodni. A legszebb szobáját bocsátotta a legény rendelkezésére, a táltosparipát meg a királyi istállóba vezették be a szolgák. A szegény legényből lett vitéz azt hitte, hogy csak álmodja az egészet. Nagyon félt. Még elképzelni sem tudta, hogyan győzheti le a hétfejű sárkányt. Még sohasem húzott ujjat sárkánnyal. Igaz süldő korában gyakran birkózott a réten hozzá hasonló korú fiúkkal, de az egészen más volt. Az nem életre halálra ment, mint holnap reggel a sárkánnyal.
    
Egész éjjel le sem hunyta a szemét annyira félt. Átkozta azt a pillanatot is, amikor szóba állt a gebével annak a háznak az udvarán. Azon gondolkodott, hogyan tudna megszökni? Semmi okosat nem talált ki. A várban mindenhol őrök álltak, még az ajtaja előtt is. Lehetetlen volt észrevétlenül elhagyni a várat. Amint hánykolódva ágyában a szökésen morfondírozott, egyszer csak hallja, hogy a kakas kukorékolni kezdett, jelezve, hogy eljött a hajnal, és ideje indulni a viadalra. A szobába felhallatszott, hogy lova is igen csak döngeti az istálló padozatát a patájával. Mindenki már fent volt, amikor valahogy, nagy nehezen kitántorgott az udvarra. A szolgák a táltosparipát is kivezették az istállóból. Csodák csodájára a nyeregből különböző fegyverek lógtak alá. Volt ott hatalmas buzogány, pajzs, csillogó, fényes kard, és még rengeteg félelmetes fegyver, amelyeket azt sem tudta, mire valók.
A király reménykedve biztatta a legényt:
– Drága jó vitézem, szabadítsd ki leánykámat, és mentsd meg országunkat a hétfejű sárkánytól!
Még mielőtt valamit is tudott volna válaszolni a táltosparipa a legény elé perdült és mondta:
– Gazdám, pattanj fel a hátamra és induljunk megküzdeni a hétfejű sárkánnyal!
– De hiszen én nem vagyok a bajvívás mestere. Kard még sohasem volt kezemben. A sárkány csak egyet suhint, és végünk lesz. Nem lenne-e jobb messzire elfutni ettől a vártól és soha többé még csak a közelébe se jönni?
– Ne félj semmitől! – mondta a ló, és vágtatni kezdett, mint a szélvész a hétfejű sárkány barlangja felé. Itt őrizte az elrabolt királykisasszonyt.
Egy – kettőre meg is érkeztek. A legénynek még annyi ideje sem maradt, hogy körülnézzen. A félelmetes sárkány azonmód kidugta az egyik fejét a barlangból.
– Mit keresel itt, te emberfia? – üvöltötte és kénköves lángot okádott a táltosparipa és lovasa felé.
– Mondd neki, hogy szeretnél életre halálra megvívni vele! – utasította a táltosparipa.
Ki tudja, miért a legény szót fogadott, és szóról szóra azt mondta, amit tanácsoltak neki:
– Szeretnék életre halálra megvívni veled. Gyere elő te hétfejű sárkány!
– Tudd, hogy, mit beszélsz! – mordult el a sárkány és előjött a barlangból. – Halálok halálával pusztulsz el, ha ujjat húzol velem. Menekülj, amíg nem késő! Ne hozz ki a béketűrésből, mert könnyen megjárhatod.
– Nehogy meghátrálj! – súgta a táltosparipa. – Amíg engem látsz, addig nem kell félned. Vedd kezedbe a pajzsot, és a kardot! Ne habozz, indulj megküzdeni a hétfejű sárkánnyal a királykisasszonyért. Édesapja nagyon hálás lesz, ha megmented.
A legény kezébe vette a kardot és a pajzsot, de azok olyan nehezek voltak, hogy majdnem lerántották a földre. Amikor ezt a sárkány meglátta, hangosan elnevette magát.
– Gyönge vagy te megküzdeni velem. Náladnál erősebb vitézeket is legyőztem egy szempillanat alatt. Pedig valamennyien jól forgatták a kardjukat. Te meg még csak fel sem bírod emelni.
A táltosparipa nyerített egyet és csillagokat rúgva nekiment a hétfejű sárkánynak.
A legény azt sem tudta, mit tegyen? Keze, lába csakúgy kalimpált a nyeregben. Majd leesett róla. Ekkor az állat hátraszólt:
– Emeld fel a kardot és a pajzsot!
– De hiszen el sem bírom.
– Ezzel most ne törődj! Mindjárt a hétfejű sárkány előtt leszünk.

Nagy ijedtében megmarkolta a kardot és maga elé emelte a pajzsot, és akkor csoda történt. A kard úgy állott a kezében, mintha mindig azt markolta volna. A pajzs sem volt nehéz, mint, amikor először megemelte. Nem volt sok ideje gondolkodni, suhintott egyet a fegyverrel, és lássatok csodát a sárkány egyik feje a földre hullott. Erre a fenevad a megmaradt hat torkából forró kénkövet lövellt a legény irányába. A hatalmas pajzs felfogta a halálos lángokat, és a táltosparipa lovasa újból harcba indulhatott a sárkány ellen. Bármennyire is félelmetes volt a királykisasszony elrablója, minden egyes összecsapásnál egy feje elveszett. Végül már csak egy maradt, és a sárkány könyörögni kezdett:
– Kérlek, csak ezt az egyetlen fejemet ne nyisszantsd le! Hadd maradjak életbe! Életed végéig szolgálni foglak, és minden kérésed teljesíteni fogom.
Ezen a legény nagyon elcsodálkozott, de úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Nem bánom, megkegyelmezek neked. Úgyis azt halottam, amint idejöttem, hogy a közeli kicsi falu pékségében mindig gondot okoz a kemencék fűtése. Megparancsolom neked, hogy azonnal menj el oda és állj be pékinasnak. Ha majd arra járok vendégelj meg egy ropogósra sült cipóval, ami abban a kemencében készült, amelyet a torkodból kiáramlott forró lánggal fűtöttek fel!
    
A sárkány hanyatt – homlok rohant a faluba, még mielőtt a legyőzője meggondolná magát. A barlangjában megtalálták a zokogó királykisasszonyt, aki olyan szép volt, hogy azt elmondani nem lehet. A legény mindjárt úgy beleszeretett, hogy senki másra nem tudott gondolni csak a leányra. Ölébe kapta, és azonmód vitte is a királyhoz. Volt nagy öröm a királyi udvarban. Mindenki ujjongott és a fekete ruhát élénk, színesre cserélte fel. Megmenekültek, nem kell a sárkányok országává válniuk, és életük végéig szolgálniuk a fenevadakat.
– Köszönöm drága fiam, hogy megmentetted kislányomat és országunkat. Mit kérsz érte cserébe? Annyi aranyat, ezüstöt, drágakövet adok, amennyit csak el bírsz vinni.
– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, de még drágakő sem, mert megtaláltam a világ legszebb gyémántját leánykája képében. Őt kérem cserébe, amiért legyőztem a hétfejű sárkányt.
    
A király ezeket meghallván nagyon meglepődött. A legény megmentette a sárkány karmai közül, de most mégis el akarják venni tőle egyetlen virágszálát. Arca elkomorult és srófolt egyet az ajánlatán.
– Adok három ökrös szekér aranyat, három ökrös szekér ezüstöt, három ökrös szekér drágakövet, csak a leánykámat ne vidd el tőlem! – kérlelte a király a legényt.
A jelenlevő királykisasszony sem maradt néma így szólt édesapjához:
– Édesapám, nem vesz el ő engem kegyedtől, itt maradunk mi a királyi várban, és együtt fogunk élni nagy boldogságban. Királyi apám fog vigyázni kicsiny gyermekeinkre, amíg én sétálgatok férjurammal a virágos réten.
Ez az öreg királynak is nagyon tetszett. Felcsillant a szeme és a legény markába csapott.
– Ez már nekem is tetszik, édes fiam. Szívesen beleegyezek, hogy elvedd leánykámat. Ráadásul még neked adom fele országomat és fele királyságomat is. Mához három hétre megtartjuk a lagzit – mondta, és azonnal intézkedni is kezdett, hogy mindenkit meghívjanak a lakodalomba.
Ezek után a legény kiment az udvarra, hogy köszönetet mondjon lovának. Hiába kereste mindenhol, nem találta. A ló eltűnt szőrén-szálán, mintha nem is létezett volna.
Másnap a földeken dolgozó földművesek mondták, hogy láttak egy gebét, amint vánszorgott az úton, de senki sem tudta hová tart. Azt gondolták halni készül azért néz ki olyan rosszul.
A legény elindult, hogy visszahívja a várba, és méltó istállót építsen számára, ahol élete végéig úri módon élhet, és a szolgák tejbe vajba fürösszék.
Sajnos akármerre ment, senki nem látta a lovat. Amint közeledett az esküvő napja, kénytelen volt visszafordulni, hogy le ne maradjon saját lakodalmáról.
A várban már gyülekezett a násznép, és hamarosan elkezdődött a kézfogó. A világ minden részéről jöttek vendégek a nagy napra, hogy láthassák az ifjú párt, akik olyan boldogok voltak, hogy madarat lehetett volna velük fogatni.
A lakodalom három éjjel, három nap tartott. Mindenki annyit ehetett, ihatott, amennyit csak akart, de akkor még meg sem említettem a táncot. Én is ott voltam és még a királykisasszonnyal is táncoltam. Ha nem hiszitek járjatok utána!

(Kép forrása: internet)

Rovatok: 
Mese