Apáti Kovács Béla

Galambnéne lakodalma

Nemrég kedves meghívót kaptam Madárországból Galambnéne lakodalmára. Nagyon megörültem neki, és mindjárt el is határoztam, hogy ott leszek.

Még aznap a szomszéd szabóval készítettem egy új öltönyt. Utána elmentem a boltba, és Galambnénének és kedves párjának vettem egy szép nászajándékot.

Bizonyára kíváncsiak vagytok, mi volt a nászajándék? Ha akarjátok szívesen elárulom, de nehogy valakinek is elmondjátok, mert akkor nagyon megharagszom. Az ifjú párnak vettem egy nagy zsák kölest, hogy amikor megunják a turbékolást legyen mit csipegetni a galambdúcban.

Nagy izgalommal készültem a lagziba, és alig vártam, hogy szombat legyen, amikor a kézfogó volt.

Az ország minden részéből érkeztek vendégek. Az égen olyan nagy suhogás volt, hogy alig hallottam saját szavamat. Mindenféle madár volt ott, még olyan is, amilyet én még sohasem láttam. Csicseregtek, csipogtak, trilláztak. A fülemüle olyan szépen dalolt, hogy könny szökött a szemembe, amikor meghallottam.

Mindenki kíváncsi volt, hogy ki lesz a boldog vőlegény. De erre sokáig kellett várni. Galambnéne nem árulta el. Hiába kérdezgettük tőle. Mindig csak sejtelmesen azt mondta: „Majd meglátjátok. Legyetek türelemmel!”

Kénytelenek voltunk várni. Ezalatt a szépséges menyasszony és kedves családja finom enni és innivalókkal traktált bennünket.

– Egyenek, igyanak – biztattak bennünket – nemsokára kezdődik az esküvő. Kicsit még várnunk kell a vőlegényre.

Egész délután vártunk rá, de nem akart jönni. Már rosszat sejtettem, amikor valaki a galamb családból azt javasolta, hogy menjünk együtt közösen a vőlegényhez.

Igazából akkor fogtam gyanút, hogy itt nincs valami rendjén, amikor megláttam a papot is a különös kompániában, amint bandukoltunk végig a városka utcáin. Eleinte azt hittem majd útközben találkozunk az ifjú férjjelölttel, és majd elkanyarodunk a templom felé. De amikor azt láttam, hogy a nagyszámú násznép elhagyja a városkát jelző táblát, igen meglepődtem. Még csak elképzelni sem tudtam, hová megyünk.

Próbáltam érdeklődni a mellettem repülő öreg sastól, de sajnos az is csak értetlenül ingatta fejét. Senki nem tudta, mi lesz utunk célja? Hová is megyünk valójába.

Nagyon sokáig mentünk. Szép, új alkalmi cipőm egészen poros lett a földúton. El is felejtettem mondani egyszer csak letértünk a köves útról és a szántóföld felé vettük az irányt.

A hosszú sétától egészen elfáradtam. Legszívesebben visszamentem volna Galambnéne házához, ahol annyi finom étel, ital ottmaradt az asztalon. Szerintem a többiek is így voltak vele. A közelemben repülő verebek is panaszkodtak, amiért ily távoli helyre vezetnek minket. A vadlúd anyó meg már egészen mérges volt, és azon morfondírozott, hogy visszafordul. Nem neki való már ez a hosszú kirándulás. Öregek a szárnyai, hogy repüljön, totyogni is csak lassan tudott, és ezért minduntalan lemaradt a társaságtól.

– Várjatok drágaságaim! – kiáltott a varjak után – Legalább ti ne hagyjatok itt.

Pedig a násznép nem ment gyorsan. Sokszor megállt, majd újból elindult. Mégis vadlúd anyónak fárasztó volt az út.

Természetesen mások is inkább a vén diófa alatt megterített asztal körül ücsörögtek volna, hallgatva béka Lali zenekárának melódiáit.

Egyszer csak váratlanul egy nagy, megművelt szántáshoz értek, ahol mindenféle kultúrnövény volt. Bizonyára elképzelni sem tudjátok, hogy mi állt annak a közepén? Ugye kíváncsiak vagytok? Ne féljetek mindjárt, ti is megtudjátok.

Galambnéne megállt és intett szárnyával a mögötte haladóknak:

– Megérkeztünk. Itt vár engem az én drágalátos, szépséges vőlegényem, akivel nemsokára összekelünk.

Mindenki csodálkozva nézett egymásra, és kerestük a vőlegényt. Azt gondoltuk őkelme egy daliás galambúrfi lesz. Tévednünk kellett. Sehol galambnénén kívül nem láttunk galambot. Eleinte azt hittük, majd csak egyszer az arájához repül, és szárny a szárnyban tipegnek a pap elé, hogy kimondják a boldogító igent.

Egy kis várakozás után többen is megkérdezték:

– Hol a vőlegény?

Erre galambnéne elnevette magát, és a veteményes közepe felé mutatott:

– Nem látjátok? Ott áll középen.

– Hiszen a vetemény közepén csak egy madárijesztő lopja a napot. Nincs ott egy árva madár se. Galambnéne, tán csak nem azt mondja, ő a vőlegény?

– De bizony, ez a szépséges madarak réme lesz életem párja – érzékenyült el a menyasszony, és szárnyait suhogtatva a madárijesztő vállára szállt.

Szájtátva bámultuk a jelenetet, és nem akartunk hinni a szemünknek és a fülünknek. Ő lenne Galambnéne választottja? Milyen frigy lesz ebből? Mindenki nagyon csodálkozott, és nem jutott szóhoz.

– Plébános úr, adjon össze bennünket! – mondta Galambnéne egy kis idő elteltével, amikor már úgy gondolta a násznép csodálkozása kissé alábbhagyott.

A pap is csak nehezen tért magához. Igazából tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen? Ilyen esketésen még nem vett részt. Végül elhessegetve magától a meglepetés szüntelenül ficánkoló manóját, nekiveselkedett a szertartáshoz.

Mi is lassan visszazökkentünk az ünnepi hangulatba, és áhítattal néztük az ifjú párt, ahogyan legnagyobb boldogság közepette kimondta a boldogító igent.

Úgy tűnt minden a legnagyobb rendjén halad, amikor nem várt esemény történt ezen a nem mindennapi esküvőn. Váratlanul a távolban traktor berregésre lettünk figyelmesek. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, hiszen egy szántás kelős közepén voltunk. Ellenben a traktor zaja egyre közeledett. Egyszer csak a kis domb mögül a földúton feltűnt a traktor is.

A gazda jött ki a mezőre ellenőrizni az elvetett magokat. Iszonyatos haragra gerjedt, amikor meglátta a rengeteg madarat a vetemények között. Ráadásul a madárijesztőn még egy galamb is tollászkodott.

Mindjárt előkapta a sós puskáját, amit állandóan magánál hordott, éppen ilyen esetekre. Hogy elriassza a tengernyi tollas jószágot kétszer a levegőbe durrantott.

– Ki látott már ilyet – mondta nekem kissé lecsillapodva – ezek az átkozott madarak már a madárijesztőtől se félnek. Nézze az a szürke galamb még rá is szállt, és ott pipiskedett. De most jól rájuk ijesztettem, és egy darabig nyugtom lesz tőlük.

Épp mondani akartam, hogy puskájával megzavarta Galambnéne kézfogóját, de valahogy jobbnak láttam hallgatni erről. Inkább úgy tettem, mintha csak véletlenül arrafelé járó lettem volna. Igaz talán furcsállhatta, hogy ilyen előkelő ruhában császkálok a birtoka közelében.

A gazda mindjárt a madárijesztőhöz ment, és mérgében kivette a vetés közül a földből. Egy darabig nézte az élettelen tárgyat, majd így szól hozzá:

– Te semmirekellő, haszontalan madárijesztő, ezért bíztam meg benned? Hagytad, hogy az ég összes madara az én földemen lakmározzon. Ezért büntetésül lecseréllek, és holnap egy másik madárijesztőt hozok helyetted. Téged pedig kidoblak a szemétdombra. Ott a helyed.

Még egy kicsit tett – vett a földön. Megnézte mily kárt tettek a madarak a vetésben. Amikor látta, hogy tulajdonképpen nem történt baj, mert időben érkezett. Feldobta a haszontalan madárijesztőt a traktor platójára, és elindult haza.

Így ért véget Galambnéne lakodalma, amire én is hivatalos voltam, de végül egyedül maradtam. Levetettem fényes, ünneplő lábbelimet, és mezítláb, öltönyöm szárát feltűrve lépegettem a poros úton.

Egész idő alatt, míg csak haza nem értem, azon bánkódtam, milyen kár, hogy nem rophattam reggelig a táncot Galambnénével.