Erzsikém! Ma érkezni fog nyolc ember odaátról. Segítenünk kell nekik. A kisbusz itt marad a garázsunkban elrejtve, és én az én Zukommal leviszem őket a telekre. Pár napig, biztosan ellehetnek a hétvégi házunkban. Aztán a többit majd meglátjuk.

   István édesapja, még a háború utáni üldözéskor jött át. A vasútnál dolgozott. A Kecskemét-Budapesti vonalon volt kalauz. Jól beszélt románul, kicsit németül is, így gyorsan átkerült a nemzetközi vonatokra is. Bécsben ismerkedett meg Rózával. Szerelem szövődött közöttük és összeházasodtak, majd Budapestre költöztek. István itt született harmadik gyermekükként.

   Papika,- így szólítottuk – igen szeretetre méltó, rendkívül nyugodt, mindent alaposan átgondoló ember volt. Úgy emlékszem rá,arcán mindig egy kis fájdalmas mosoly volt.  István olyan volt, mint az édesapja. Halk szavú, csendben nevető.
   Többször járt Erdélybe, Papika rokonainál gyerekként is, és később felnőttként is. Sokat mesélt nekem azokról az emberekről, akik ott éltek. Jellemükről, egyenes tartásukról. És ki tudta mondani: szeretem őket, különlegesek.
   Amikor a rádió ,Tv bemondta, bemutatta, hogy Romániába kitört a forradalom, azonnal intézkedni kezdett a barátjával. Körbejárták a lakókat, ki mit tud adni, Zukjával átviszik.
   Akkor már volt autójában CB rádió, azon keresztül értesült, hogy menekültek jönnek. Nekem természetes volt, hogy azt teszem ami a férjemnek jó, mert ő mindig nagyon tudta, hogy mit csinál. Vettünk 10 kg kenyeret, szalonnát, sonkát, tojást, zsírt, és pár aprósággal pótolva a hétvégi házunk hiányosságát ,vártuk az érkezésüket. Végül mire hozzánk értek, már csak öten voltak. Három embert már másutt vártak. Levittük őket a telekre, a hétvégi házunkba. Mindent megmutattam, mi hol van ,ágynemű, törölközők, evőeszközök, edények. Nézhetik a Tv-t, hallgathatnak rádiót.        Ha szükségük van valamire, a faluba kell besétálni a boltba. És ha bármi problémájuk van, a postáról tudnak telefonálni. Amikor tehetjük, majd lejövünk. Akiket ismertünk István unokatestvére a feleségével, egy valamilyen rokon apa és fia, és egy ismeretlen férfi volt a kis csapat. A házunk háromszobás kis faház, de leszigetelt, fűtése megoldott, villannyal, vízzel ellátott volt, úgyhogy elfogadhatóan komfortos otthonba kerültek.

   István egy ideje panaszkodott, hogy időnként erős fájdalmai vannak. A házi orvos, szakorvos , semmi érdemlegeset nem tudott megállapítani. Papika egy ifjúkori barátja az OVK sebészeti osztályának vezetője volt, aki vizsgálat után azt mondta, fel kell tárni a hasat, csak úgy tud bizonyosat mondani, mert bár ő tapintással érezni vél valami dudort a hasfalban, de a gépek nem mutatnak semmit. Csak így lehet pontosítani, hogy mi okozza a fájdalmát.
   Befeküdt hát a műtőasztalra, és őrület! ott voltam, és csak azt láttam,hogy szaladoznak a nővérek, és vért, még vért kérnek. Gyuri bácsi három óra múlva jött ki a műtőből. Emlékszem csurom víz volt a köpenye, de ahogy átölet a testén is éreztem az izzadságot. Azt mondta, most kielégítő az állapota, de nembiztos, hogy túléli a műtétet. Nem tud most beszélni a körülményekről, Isti bent marad az őrzőbe, te menjél haza kislányom, ha valami történik úgyis értesítünk. Nagyon sírtam.
Menjél haza a gyerekekhez, szükségük van rád, hívatok neked egy taxit.
   Kómában volt három napig. Ébredése után a harmadik napon már azt kérdezte mi van a lakóinkkal?
   Amikor szemmel láthatóan is jobban lett, arra kért - menjél le hozzájuk Erzsikém, nézd meg mi van velük. Ismerem ezeket az embereket inkább éhen halnak, de nem kérnek. Vigyél magaddal pénzt, ha szükségük lenne rá, add oda nekik, majd megadják. És ha nem, az se baj. Ennyit megtehetek Papika emlékére.
    A következő hétvégén Norbikámmal lementünk a telekre. Mindenki otthon volt, Bogika a fiatalasszony mondta, hogy szeretné kimosni az ágyneműt, de nincs akkora edény amiben megtehetné. Kisebb darabokat a lavórban ki tudnak mosni. Mindenük van, jól vannak. Még aznap Boglárka velünk jött, és otthon kimosta az ágyneműt, ebédelt, és azt mondta most elmegy valakihez, aki segít nekik elhelyezkedni, mert végleg itt akarnak maradni, ezért munkába kell állniuk mielőbb. Próbálnak lakásmegoldást is intézni. Az ágyneműért majd visszajön, és a kisbusszal amivel átjöttek, leviszi. Mivel semmilyen probléma nem volt itthon, nem kell rejtőzniük, az autóval meg könnyebben mozdulnak.
   Mindennap mentem a kórházba, Istvánkám bár csont és bőrre fogyott, de láthatóan jobban volt, és Gyuri bácsi is azt mondta, majd a sportos szervezete legyőzi a kórt, és ha lassan is, de fel fog gyógyulni. Egy napon Boglárka telefonált, hogy van munka és van lakás is, elköltöznek. Nem tudnak megvárni, hogy lemenjek, mert gyorsan kell cselekedniük, majd jelentkeznek amúgy is, mert Istvánnal lesz rendezni valójuk. Ebben maradtunk. Zárjanak le mindent, a kulcsot Ági nénihez adják be. Istvánnal voltam teljesen elfoglalva. Csak a gyógyulása volt szemem előtt, semmi más.
   Egy hét múlva Ági néni telefonált, hogy ott van egy ember, aki a kulcsot kéri, hogy ő nem is látta még, most mit csináljon, adja,ne adja? Hogy néz ki? Hogy hívják? Rendesen, hát, hogy? A neve Zsigmond. Oké Ági néni, adja oda a kulcsot, majd hét végén lemegyek...