Egyszer volt, valahol a Kárpát-medencében egy kicsi ország. Ennek az országnak a partját valamikor három tenger mosta, magas hegykoszorú ölelte: A Kárpátok és a Magas tátra ölelésében feküdt ez a táj, mint egy medence – a magyar honfoglalás örökségeként.
    Volt ez az ország valamikor a művelt Európa védőbástyája is, amikor tatárok és törökök dúlták, és voltak nagy hőseink, kik a nagy Európát védték a hordáktól – s kiért ma is megkondul a déli harangszó. - Ma már nem tudja minden fiatal, hogy miért kondultak meg a harangok.
     Két nagy világháború sepert át itt, hadba vitték az ifjakat és öregeket is; odamaradva, sok-sok árvát hagyva maguk után. Sok vér folyt, és a kis ország egyre sorvadt, de nagy volt történelme. Éltek benne nagyon gazdagok is, akik nem szerették, hogy magyarnak mondják magukat sokan, s hogy van Himnuszunk, hogy volt turul-madarunk; és hogy emlékezni akarnak a történelmünkre is; és hogy magyarnak mondják a borvidéket, s hogy terem még itt magyar alma, és itt magyar búzát termelnek a földeken. - Az ő őseik nem küzdöttek kis hazánkért, csak gazdagodtak rajta.
-  Ósdi dolog ez a magyarkodás már a nagyvilágban – döntötték el a nagyon gazdagok, s néhány honatya is…
   Ebben a kicsire zsugorodott országban él egy kislány és egy kisfiú: Hanka és Palkó. Meg akarták őrizni a magyar almát, Szabolcs aranyát, amit már sokan kivágtak kertjükből, - mert a nagy Európa ezt kívánta tőlük, hogy eladható legyen itt is az idegen alma, amit más országból hoznak Ezek a testvérek pedig, amikor megették piros almájukat, együtt ültették el az almából a négy magocskát, a kis magházból a négy testvért a nagymama kis- kertjébe, hogy nőjenek együtt. Még nevet is adtak a magocskáknak: Magonc, Bobó, Böbe és Biri.
   Kérték a napot, hogy ragyogjon, növessze fel magasra a cseperedő pici fácskát, teremjen magyar alma rajta. Ne hagyjátok el soha egymást – mondogatták, miközben locsolgatták. A fácska négy törzse nőtt, nőtt, és fenn a magasban összekapaszkodott. Még termést is csak a magasban hozott, nem lehetett leszakajtani a földről a piros almákat.
-  Nőlj, nőlj az égig, hogy megmaradj magyarnak, senki se bánthasson! – dúdolgatták a gyerekek az almafa alatt. Az almafa összefonódva egy törzzsé, nagyon szerette a két gyereket.
– Gyertek hozzám fényecskének, s mindig ragyogjatok!  - susogta nekik -. Vigyetek magatokkal fényt és melegséget oda, ahol szomorúak az emberek. Óvjátok a kicsi kertet, és sugározzatok! Visszatérhettek, amikor csak akartok, amikor érdemes, és őrizzétek ezt az országot! – mondta az egy törzzsé vált égig érő almafa.
     A gyerekek gömb alakú fényecskévé váltak, ágaira szálltak, és gyönyörködtek Az égig érő almafa csodaszép piros almáiban és örökké zöld lombjában. Ez az almafa mindig élni fog, és magyar almát terem, - tudták azt, hisz imádkoztak érte -. Bárányfelhőkkel játszadoztak odafenn, s amikor megunták, a két fénygömböcske újra gyerekké válva növekedett lent tovább, nagymama és nagyapa örömére.
     Lent a kis fekete puli az udvaron barátkozott a nyuszival, a cicával, a madarakkal, és együtt játszottak. Tavasz végén, hangos csivitelésre ébredt a család. Két tarka fecske, fészket kezdett rakni a bejárati ajtó fölött, egy gömb-lámpára. A sár mindig lepotyogott, nem akart letapadni – de nem adták fel. 
- Hómancs, a fehér vadászcica kíváncsian leste a küszöbről a hangoskodó fecskepárt. Ismerték ám a fajtáját a madárvadász cicának…Hangos csiviteléssel elzavarták. Amikor sunyin lesett, nagy íveléssel fölé repültek, s még a búbjára is koppantottak.Nem volt bátorsága elkapni a cicának a bátor fecskéket. 
     A feketebúbos, kékszárnyú, sárga mellényes füsti fecskepár: Csipp és Csí, újra és újra hozták szájacskájukban a szénaszállal kevert sarat, és rakták a fészket, míg odatapadt, és kiköltötték kicsinyeiket. Hómancs anyja még sok kis cinkét, verebet elkapott, tanította vadászatra, de őket soha nem bántotta.
     Puli kutya a küszöbön feküdt, és vigyázta a fecskék álmát.  Kelep, a nagy gólya a ház kéményén fészket rakott, és évről évre visszatért.  Augusztus elején, a ház kéményén tollászkodott Kelep, mintha tudná, már végéhez közeledik a nyár. Mielőtt messzi útra kel, elbúcsúzik a háztól – de tudjuk, visszatér, hisz ez a hazája...  Csí és Csipp, a két fecske is felrepült az almafa ágára, de csak csivitelni.
     Békacsalád lakott a csatorna alatt, néha süni is eljött vendégségbe, esténként Vakondka is, de soha nem bántotta a gyökereket, csak porhanyóssá tette a földet.
    Teltek az évek, a gyerekek megnőttek, de gömböcske formában mindig picik maradtak, s ott ragyogtak, ahol vigasztalás kellett. Benéztek több ablakon. Nagymama és nagypapa nem öregedett a közelükben. Palkó, ha leült a zongorához, még utazni sem vágytak, mert dallamokban hallani lehetett az erdő susogását, a patak csobogását, a természet ébredését. Panka gyógyítgatta az állatkákat, mesélt a kisgyerekeknek. Nagymama könyvet ír erről a kis országról, a történelméről, amit majd Palkó folytat tovább, mert akármi történik a nagyvilágban, emlékezni kell arra, hogy volt egyszer egy Magyarország. Elnyelte a nagy Európa, de még feléled egyszer.
     Volt régen egy nagy magyar király, Szent István, a koronáját most is őrzik. – erre esküdtek a nagy királyok,  Mátyást is ezzel koronázták, akit a Duna jegén választottak. Mindig akadtak árulók is, kik elárulták a hazát, de él a magyar Himnusz – mindig énekelni fogják valahol: „Isten áldd meg a magyart!…” Voltak tudósok, nagy orvosok, gyárak, magyar tájak, hegyek, folyók, a nagy Balaton is csak a miénk volt, magyaroké.
     A két fénygömböcske az égig érő almafáról a holdvilágnál bekukkant néhány ablakon ; tudják, kik élnek ott, kik a jó emberek. Lepottyantanak egy-egy almát a kertekbe, és ott újabb almafa terem.
- Felküldelek benneteket Turulhoz – szólt egyszer az égbe nyúló almafa. Letette a két fénygömböt a felhőkön úszó nagy fehér bárányfelhőre. Vitte az égi bárány egy nagy sziklához őket, ahol élt a magyar Turul. 
- Regélj nekünk Turulmadár, repülj vissza, vár a hazánk. 
-Visszaszállok, megígérem, előbb meséljetek nékem.
Várnak-e ott; szól az ének, magyar nyelven zengő ének?
-Valahol egy szép vidéken őrzik ezt a nyelvet szépen.
Nagyvárosban, forgatagban alig-alig szól a dallam.
Magyar nótát, s egy faluban tárogatót is hallottam.
Vén apóka őrizgette, s felment vele a hegyekbe.
Havasokba, messze, távol anyaország határától.
Határon túl,- így mondják márű
- zeng még a dal magyar nótát.
Furulya szól messze-messze,
bús dalokat zengedezve
- Amíg őrzik e dallamot, 
- szól Turul – szabad vagyok -
El is szállt a fényecskékkel,
megkeresni azt a tábort,
s követni a  muzsikaszót. 
Muzsika szólt, furulya is,
bárányokat legeltettek,
és fent a nagy fenyvesekben,
a régi, nagy havasokban,
tárogató szólt magasban. 
- Amíg őrzik, remény is van:
messze száll majd ez a dallam.
Viszi a szél vándorútján,
patakoknak hű sodrásán,
Ha egy gyermek odafigyel,
Az a dallam nem veszett el;
száll, száll tovább, zengedezve.
Régi mesék feléledve….
     Mese kell a gyerekeknek; magyar mese, magyar nóta, s zengő ének, magyar strófa. Kicsi szívek melegednek zengő magyar dallam mellett. Ők megőrzik dédelgetve, a szívükben melengetve… Turul és a fényecskék egymásra találtak így, csak meséltek, meséltek… Turul szárnyán bejárták az országot, magasból nézték a tájat, csobogó patakok, zord, viharos fenyvesek, csobogó magyar patakok, csilingelő bárányok felett…- 
- Ekkora nagy Magyarország! – ámultak el a gömböcskék.
     Most már tudták, hova tekintsenek le az égig érő almafa ágairól, hová vigyenek melegséget és vigaszt, hol hallgassák meg a dalokat, s merre viszi a szél tovább… Közben ledobtak egy-egy almát, és aki megtalálta, tudta, hogy az magyar almafán termett, s a magocskákat pedig elültették. A magyar alma már nem pusztulhat ki sohasem!
Hazatérve pedig ezek a fényecskék, Panka és Palkó mesélnek, mi újság van a hazánkban.
  Nagymama és nagyapa írogatnak történelemről és jövőről: nem kell félni, amíg élnek még magyar dallamok, és meg kell őrizni a jövőnek azt is, ami elmúlt! Mert a mesének és dalnak, mindig élni kell, s az ifjúság viszi tovább….
      Amíg él valahol a magyar nóta, s hallani a furulyaszót, mindig lesz, aki emlékszik történelmére, álmodik a jövőjéről is. Az álmok pedig egyszer valóra válnak, s újra élednek, és lesz, aki visszahozza a reményeket. Palkó és Panka társakra találnak, fákat ültetnek együtt, dallamokat, s melegséget visznek határon innen és túl. Az árulók már nem árthatnak többet hazájuknak, mert már túl sokat ártottak. Többen lesznek, akik szeretik ezt a magyar földet, keresik egymást, hogy megmentsék ezt a kis országot. 

 Nyírbogdány. 2008. augusztus. 20