Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Eszem - iszom a dédesi várban - Mesélő magyar várak

Adalberto
Adalberto képe

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen a nagyurak a dédesi várban elhatározták, hogy hatalmas lakomát csapnak.
Összecsődítették a környék leghíresebb szakácsait, és megparancsolták nekik, hogy a meghívott vendégek részére készítsenek olyan estebédet, amit még maga a király sem evett. Kikötötték, ha csak egy étek is ismert lesz, minden szakácsot tömlöcbe vetnek.
Szegény fakanálforgató bajnokok úgy megijedtek, hogy még a jéghideg veríték is kiverte őket, pedig a forró kemence mellett állt valamennyi.
Egész nap törték a fejüket, hogy mit találjanak ki, amit nem ettek a nagyurak, de még maga a király se.
Egymás után sorolták fel a legjobb, legfinomabb ennivalókat. Volt köztük töltött libanyak. Fiatal nyúlból készült vadas, őzgerinc rántva, és ki tudná mind felsorolni, amit a szakácsok gyöngyei kitaláltak.
Sajnos csak az volt a baj, hogy mindegyiket már egyszer felszolgálták a dédesi várban.
Akárhogyan is erőlködtek, semmi új nem jutott az eszükbe.
Nagyon elkeseredtek, és titkon azon gondolkodtak, hogyan tudnának elszökni a várból.
Ez szinte lehetetlen volt, mert a vár kapitánya minden kijáratot bezártatott, és a falakon pedig talpig fegyverben őrök álltak. Megparancsolta nekik, hogy amelyik szakács szökni próbál, azt lőjék le.
Még egy egér sem tudott elszökni, annyira vigyáztak rájuk.
Nagy volt az elkeseredés a szakácsok között. A fiatalabbak még sírva is fakadtak, és a konyha egyik szegletében itatták az egereket.
A várban lakott egy öreganyó, talán még a várkapitánya sem tudta, mióta? Olyan idős volt, mint a postaút, vagy még annál is öregebb.
–Miért sírtok, aranyoskáim? - kérdezte és a két legjobban pityergő szakácshoz lépett.
–Jaj, öreganyám, nagy a mi bánatunk. Ha estig nem találunk ki olyan estebédet, amit még a nagyurak nem ettek, mindnyájan a tömlöcben végezzük. Hogyan lehetne ilyen étket készíteni ma estig, mire minden nagyúr megérkezik?
–Ezért lógatjátok az orrotokat? Azt hiszitek ezek a nagyurak már mindent kipróbáltak? Lehetséges, hogy életük során dúskáltak már minden különleges, drága ételben - italban – nevette el magát az öreganyó –, de mernék fogadni veletek, hogy még nem kóstolták meg, amit a szegény emberek esznek.
–Mi lenne az, anyó? – kérdezték szinte egyszerre.
–Parázson héjában sült krumpli, de ezt csak úgy szolgáljátok fel nekik, ha előtte legalább fél napot a mezőn dolgoztak derekasan. Ha ezt sikerül elérni náluk, és mindegyikőjük úgy fog dolgozni, mint egy földműves, akkor ígérem az estebéd ízleni fog nekik.
A két fiatal szakácsnak tetszett, amit az öreganyó javasolt, és elmondták a többieknek, akik eleinte vonakodtak az ötlettől, de egy idő után beleegyeztek. Csak azt nem tudták, hogyan adják elő a nagyuraknak, hogy a vacsora előtt legalább fél nappal menjenek ki a mezőre dolgozni.
Végül nagy nehezen az egyik öreg szakács elvállalta, hogy rábeszéli az estebédre összegyűlteket egy kis mezei munkára.
A legnagyobb meglepetésükre az uraknak tetszett a munka, és kacarászva indultak a közeli mezőre, ahol éppen a széna kaszálásának az ideje volt.
Nagy hévvel kaszát ragadtak, és mint a parasztok igyekeztek minél több füvet levágni.
Eleinte minden könnyedén ment, és jól haladtak a munkával. Ahogyan az idő múlott, úgy lettek egyre fáradtabbak. Hiába kezük, és derekuk ne szokta ezt a munkát. Ezenkívül meg is éheztek, és alig várták, hogy eljöjjön az estebéd ideje. Olyan éhesek voltak, a farkas. Némelyikük talán még a füvet is megette volna, hogy az éhséget csillapítsa. Nem bánták, mi lesz a vacsora, érezték, a munka után olyan nagy eszem-iszom várja őket a dédesi várban, amilyet a világ még nem látott. Kíváncsian várták, mivel tudják csillapítani étvágyukat? Milyen a finom falatoktól roskadoznak majd az asztalok, amit még nem vettek a szájukba.
Már javában este volt, amikor végeztek a munkával. Elfáradva mentek fel a várba. Közben a szakácsok elkészítették a parázson, héjában főtt krumplit, és nagy tálakban ott gőzölgött az asztalon, és mindegyik tányér mellett egy kicsinyke tányérban friss, aranyló libazsír volt.
–Mi ez? - kérdezték kíváncsian – Ilyet még soha életünkben nem ettünk.
Nem sokat nézelődtek, mert nagyon éhesek voltak. Megették az összes krumplit, sőt még kértek is a szakácsoktól repetát, mert annyira ízlett nekik.
Végül a vár kapitánya megjegyezte:
–Ilyen mennyei eledelt még a király sem evett életében.
Nem győztek hálálkodni a szakácsoknak, amiért ilyen finom estebédet talál fel számukra. Azok meg csak kuncogtak a kemence mellett, mert nem tudták a nagyurak, ha nincs az öreganyó, akkor most már bizonyára valamennyien a tömlöc priccsét koptatnák.
Ha valaki derekasan dolgozik, akkor annak nem az lesz a legnagyobb gondja, hogy olyat egyen, amit még soha. A megfáradt, éhes embernek minden ízlik.
Így ért véget a dédesi várban az eszem-iszom, amire a nagyurak életük végéig emlékeztek.

 

Rovatok: 
Mese