Kovács Endre honvéd volt zalaapáti lakos emlékére, aki a doni orosz áttöréskor után tűnt el, és a mai napig nem tudjuk, hol van a sírja.
  Sötét van. Íróasztalomon csak egy kicsi mécses világít. Nézem az imbolygó lángot. Csönd van köröttem. Mintha a kicsi láng hívna: „Gyere, lépj be!” – Nem tudok neki ellenállni. Hogyan is tudnék, valósággal magába szippant.
  Hol vagyok? Mi ez a nagy fehérség. Fázok. Kegyetlenül hideg van. Mellettem katonák rohannak el. Gránát robban. Dalolnak a Sztálin orgonák. Egy magyar bakát golyó eltalál. Holtan rogy a hóba, ami drága vérétől azonnal pirosra változik.
Támadnak az oroszok.  „Hurrá! Hurrá!” – hallatszik mindenfelől. Egy kiskatona erősen markolja a géppuskát. A fegyver csöve már vörösen izzik, s egyszer csak elfogy a töltény. Abban a pillanatban a géppuskás előrebukik. Eltalálták. Még holtában is ujja a ravaszon. Már a mennyországból védi a társait.
Iszonyatosan félek. Remegek. Forog velem a világ.
─ Endre bácsikám, hol vagy? Ne hagyj itt! Nagyon félek.
Semmi válasz. Nagy káosz mindenhol. A ruszkik meg csak jönnek és jönnek. Társaik hulláin gázolnak át, de akkor is csak özönlenek, mint tavaszi áradatkor a megáradt, vad folyó.
─ Endre bácsikám, hol vagy? – már üvöltöm kétségbeesve. Érzem sírás fojtogat.
─ Kövesd a fényt! Te még megmenekülhetsz – hallom fentről az égből. – Mindig a fényt kövesd! Nekem mennem kell. Ne feledd, a fényt!
A mécses lángja nagyot lobban. Újból a sötét szobában vagyok. Remegek. Kezemmel közelítek a mécses fénye felé, s egy könnycsepp hull az asztalra.