Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy még mindig olvastok, és rendületlenül jöttök velem ezen a göröngyös úton, ami, bármennyire is igyekeztem ez a rész elég "sűrű lett!

Ígérem, most már igyekszem rövidre zárni. Köszönöm Nektek!! 

Kérem, hogy aki nem szereti más emlékeit olvasni, az ne tegye! Köszönöm! 

13. rész

Hát, akkor kezdjük...

A kétezredik év nem túl jól kezdődött, és meghozta számomra a „változást” az életembe. Olyannyira, hogy a változás elég tartósnak mutatkozott. Nem erre a változásra számítottam, és nem ez volt a vágyam, hogy a kis bajból még nagyobba ugorjak. Eszembe jutott, hogy akkor, ott a röntgenben, ha arra a főorvosra hallgatok, talán megúszhattam volna egy merev bokával és tudtam volna használni a lábam, és élni az életemet. Persze, ahogy magamat ismerem, elégedetlen lettem volna. Magamat hibáztattam volna, amiért engedtem. Úgyhogy igazából nem tudjuk, mikor döntünk helyesen. De, ez is egy rossz döntés volt…

Amikor a tolókocsiba kerültem, hát…azt az érzést nem lehet megfogalmazni. Sajnos ezt csak az tudja, aki kipróbálja. Nem kívánom senkinek, úgyhogy inkább megpróbálom megfogalmazni. Valahogy mintha kiestem volna a „társadalomból”, mintha nem ugyanabban a világban élnék. Én, csak egy külső szemlélő lettem. Az életemre nézve is, és a körülöttem lévő világra nézve is. Teljes megsemmisülés. Körülnéztem, és nem bírtam felfogni, hogy ez velem történik. Nem rég még én szaladgáltam, szolgálva másoknak, engem kértek meg ha valamire szükségük volt, és most.. nekem kell segítséget kérni, ha valamit akarok. Ezt a helyzetet nem akartam elfogadni. Sajnos, a mai napig nem tudtam ettől az érzéstől szabadulni. Maradtam az, aki mások felé szolgál, még akkor is, ha esetleg, képtelen lennék rá! Ezerszer inkább én szolgáljak ki mást, mint engem…csak legyek képes rá.

Természetesen, nem egy fanatikus őrült módjára, én, csakis én, de a „képtelenség”, az egy szörnyű állarcba bújt ellenség! Amikor a szemedbe kapod a „szívesen”, közben tudod, hogy az nem is volt annyira szívesen. Az, hogy teher vagy. Ez egy másik gond. Úgy tenni mintha nem vennéd észre. Mindenki természetesen  segít, de túl sokat ne kérj, mert akkor már érzed, hogy „messzire” mentél.

A másik dolog, mivel eléggé „igényes” vagyok magamra nézve-bár, már sokat adtam le belőle-, hát abból engedni… Másoktól azt az igényességet várva, mint magamtól…Szóval, volt miből leadni.

Hála Istennek, sokat változtam, formálódtam, alkalmazkodtam, és valahogy túléltem az első fél évet a tolókocsiban. Persze, ne gondoljátok, hogy tétlenül voltam, ugyan úgy megfőztem a térdeimen, porszívóztam…a térdeimen, amit tudtam elvégeztem, csak járni nem tudtam.

Persze, ebből a helyzetből is igyekeztem a legjobbat kihozni, és segíteni a nálam jobban szenvedőkön, sőt szórakoztatni a cssüggedőket. Bent a kórházban, amikor elsőként öt hetet sikerült "leülnöm" volt rá alkalmam.

Megtanultam a tolókocsi "vezetést" elsajátítani, és mit ne mondjak, elég profi lettem. Arra mindenképp "jó" volt, hogy volt időm gondolkodni mit tettem és teszek jól, és mit nem.

A vasak a lábamban elég nehezek voltak, főleg, hogy nem rakhattam le a földre, nem lógathattam stb. Ez is egy megoldásra váró feladat volt. Mind-e mellett, sokat nevettem a gyerekekkel, játszottunk, foglalkoztam velük. Időnként megkergültem, és „tiltakoztam” a helyzet ellen, de persze nem tudtam ellen tenni semmit, csak várni, és tűrni, és sírni.

Miután kimostam a könnycsatornáimat, rájöttem, hogy vannak gyerekeim akikkel törődni kell. Ők voltak az őszinte „toleránsok”. Segítettek, amiben tudtak. Megszokták, hogy ők a lábam, és odahozták, elvitték ha kértem valamit. Néha ők is „tiltakoztak”. Ez egy jó kis „lélekformáló” edzés volt, kezdésnek.

A fél év letelte után következett egy újabb műtét, gyógyulás, hogyan sikerült, stb.

Amikor kiderült, hogy továbbra sem tudok rajta járni, begipszelték. Egy hónapra, kettőre, újabb gipsz, újabb pár hónap, kontroll,  még mindig nem jó, és vártunk.

Azután kiderült, hogy a gipsz feltörte a talpamat. Nem kicsit, de nagyon. Olyannyira, hogy már, amiatt kellett műteni. Egyre rosszabb lett, és odáig fajult a dolog, hogy egyre mélyebb, és mélyebb seb lett, és már emiatt került veszélybe a lábam.

Négy évig voltam különböző gipszekben. Könnyebb, nehezebb változata volt. Közben próbáltam élni az életemet, elláttam a háztartást, a gyerekeket, a férjemet, a boltban dolgoztam. Igaz akkor már nem egyedül, mivel gipszben nem tudtam elég fürge lenni, így a lábam „helyett”kaptam segítséget. Hol a gyerekek voltak velem, és ők adták oda az árut, hol az egyik ismerősöm segített. Így telt el a négy év. Közben kaptam az egyik bátyámtól egy kis Trabantot, hogy legyen mivel a faluban eljárnom dolgozni, mivel vezetni éppen elvezettem az autót, de biciklizni nem tudtam.

Egyik alkalommal elmentem egy másik, neves professzorhoz, kikérni a véleményét, hogy mit gondol felőlem.

Amikor megjelentem az ajtóban,  végig nézett rajtam, és megdöbbenve kérdezte, miért vagyok gipszben? Mondom, hogy én nem tudom, ezt adták rám… „Miért nincs cipője?” Néztem rá, mint borjú arra bizonyos kapura. Honnan tudhatnám én azt, amikor azt mondták, nincs ami tartsa a bokámat, ezért csak a gipsz lehetséges megoldásként, amíg „ meg nem gyógyul”a lábam.

Vette a lapot, és megrökönyödésemre közölte, hogy azért vannak az ortopéd cipészek, hogy készítsenek gyógycipőt, ami tartja a lábam. Így kaptam négy év után cipőt!

Igaz, hogy a cipőhordás sajnos nem volt egyszerű dolog, minduntalan plusz sebeket „csinált” a lábamra, mivel a gerinc problémámból adódóan nem volt teljes az érzékelés a lábam, cipő borította területén, és nem éreztem ha nyomja, csak amikor már nagy volt a baj…Hát, ez megint egy másik történet.

Sajnos az „örökségem” a gipsz-hordásból megmaradt seb a talpamon, tovább bonyolította a helyzetemet. A gyakori műtétek, és a folyton a fejem felett lebegő „amputáció” kísért éveken keresztül.

Kettőezer ötben, a férjem úgy döntött, kilép az életünkből, folytassam egyedül ahogy tudom, a két gyerekkel.

A nevelt lányom addigra már kamaszodott, ami kihozott belőle egy psychiatriai betegséget, egy súlyos személyiségzavart, ami azzal járt, hogy megkeserítette rendesen a mindennapjainkat. Nem szokványos gyerekcsínyekről volt szó, és nem csak a miénket, hanem akkor már nyiltan a tágabb környezetéét is. Beleértve a diáktársak, tanárok összeugrasztása, félelemkeltés, stb.

Azt hiszem, ebbe talán nem megyek bele, mert olyan dolgok történtek, amit csak azok tudnak megérteni, akik ismerik közelről ezt a betegséget.

A kislányom már nem az volt, akit reméltem, hogy lesz. Tizennégy éves korában, amikor az iskolában is nagy zűrök voltak, bekerült kórházba, persze nem tudtak vele mit kezdeni, mert annyira "jól tudott" viselkedni, hogy csak azért hitték el, hogy mit csinált, mert többen megerősítették.

Érdekes ugye? Ott dolgoztam a psyhiatrián, és „hazavittem” a „munkámat”… Fájdalmas felismerés volt, mivel tudtam, ill. azt hittem tudom mi vár rám. De, nem tudtam.

Abban az időben, felajánlották ismét, hogy úgymond”visszaadhatjuk” lemondhatunk róla, de nem bírta volna a szívem ezt elviselni.

Ez megint egy rossz döntés volt, mert még nem tudtam mi vár rám, és azt sem tudtam, hogy azzal még nem kellett volna véglegesen elszakadnunk, törődhettünk volna vele, de mégis lett volna „hivatalosan” segítségünk.

Miután a döntés az lett, hogy marad, bár akkor is láttam, hogy nem igazán „halt volna bele” ha visszaadjuk, mégis ragaszkodtam hozzá. Remélve, hogy megváltozik. Hiába voltam „szakmabeli”, mégis azt hittem, hogy majd az én „jó szívem” megindítja és meg fog változni.

Nem így lett.

A férjem ilyen, és ebben az „érdekes” helyzetben lelépett, persze, nem egyedül. A sors fintoraként, kicsi lányom osztálytársának az anyukájával, aki mellesleg ugyanott dolgozott ahol én annak idején…

Közben, miután megkaptam a cipőmet, egy kicsit azért könnyebben mozogtam, de a két mankó a kezemből sajnos nem hiányozhatott, mivel terhelni nem igazán volt szabad továbbra sem a lábamat.

Miután egyedül maradtam a gyerekekkel, az egyre növekvő gondokkal, a sajátom, a gyerekek, bele nem nyugvás a helyzetembe. Katasztrofális hónapok következtek. Amíg zajlott a válás, a nevelt lányom ivott, ki tudja még mit nem csinált, nem volt segítségem sehonnan. Mivel bezártam a hivatal kapuját. Senki nem tudott segíteni. Nem bírtam egyedül vele.

Időnként rosszabbul néztem, ki mint a lányom, akit elvittem egy-egy psychologushoz, vagy egy psychiaterhez. Sokszor büszkén mesélte, hogy mindent elhittek neki amit mondott, átverte az orvost is, és én így bizonyítsam be, hogy miket csinál…

Elég az hozzá, hogy kettőezer hat őszén mondták ki a válást, természetesen nem szerencsés döntéssel,  ez egy másik nem szép történet lenne, bár a gyerekek velem maradhattak.

Nagyon nehezen viseltem. Azért imádkoztam, hogy legyen még az életben valaki, aki önmagamért szeret, bár nem sok reményt láttam rá.

Közben találkoztam egy gyerekkori „ismerősömmel”aki, amikor és ott, abban a helyzetben, megtudta, hogy  egyedül maradtam, még emlékezett a fiatal éveimre, és úgy gondolta próbáljuk meg. Mint mondta, „Téged, Istentől kaptalak ajándékba!” és most ő a jelenlegi férjem.

Elég nehéz helyzetek voltak. De, egy utolsó emlékezés még maradt, és én még mindig csak emlékezem…