Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Emlékek 11.

szeda2
szeda2 képe

Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy velem vagytok, és olvastok! Ez a fejezet, kicsit hosszabbra sikeredett, de bízom kitartásotokban! smiley

Kérem, hogy aki nem szereti más emlékeit olvasni, az ne tegye! Köszönöm!

11. rész

Amikor a nagyobbik lányomat örökbe fogadtuk, olyan volt, mintha egy új élet kezdődött volna számunkra, bár nem csak úgy tűnt, tényleg egy új élet volt. Tele voltunk reménnyel, hogy így végre „család” leszünk. Az örökbefogadás nem úgy zajlott éppen amint szerettük volna, mivel mi egy pici babát szerettünk volna, de sajnos akkor a  legkisebb is két éves volt, két kislány.

Az egyik egy szőke, kék szemű, láthatóan nagyon kedvelt, és sokat foglalkoztak vele. A másik egy visszahúzódó, fekete hajú pici lány, aki nem igen tartozott a kedvencek közé.

A szőke kislány már verselni is tudott, míg a fekete hajú kislány beszélni sem igazán. Mindenre csak annyit mondott, hogy „cica”. Minden „cica” volt.

A választás mégis a fekete hajú kislányra esett. Megfogott az egyszerűsége, nagyon édes kis apró fogacskái voltak, aranyos kis mosolya, fekete, nagyon dús hullámos haja, és nem törődött igazán senkivel, csak úgy magában játszadozott. Úgy éreztem, neki nagyobb szüksége van segítségre, mint a másik kislánynak.

Külsőre hasonlított a férjemre, és úgy gondoltam az egy fontos szempont.

Az első találkozásra akkor került sor, amikor a férjem is jelen volt. Nagyon izgatottak voltunk, és alig vártuk a pillanatot, hogy megláthassuk. Izgultam, hogy ő mit fog hozzá szólni, de, amikor meglátta, rögtön elkezdtek együtt játszani, gurított neki egy kisautót, és utána nem volt kérdés, hogy jól meglesznek.

Elmondták az otthonban, hogy a gyerekek nagyon kedvelik a férfiakat, mert mindig nőkkel vannak körül véve, ezért a szerelőkön kívül nem nagyon találkoznak más férfiakkal. Így aztán egyszerűen ment köztük a dolog. A „bácsi” az egy csoda volt számára. Velem nem igazán törődött, elfogadta, hogy vagyok és kész.

1990. március 8-án vittük haza.

Az első utunk hazafelé egy áruházba vezetett, egy bútor boltba, és ott kapta élete első kis nőnapi virágcsokrát.

Amikor haza vittük, a bejárati ajtóban átesett a küszöbön, és valósággal beesett az ajtón. Nagyon édes volt. Később, ha ilyesmi történt, mindig mondta, hogy „hoppá”. És jót nevettünk rajta. Nagyon hamar megtanult késsel, villával enni, hamarabb, mint beszélni. A szobatisztaságra is elég későn, három éves korában sikerült sor. Voltak nehézségek, voltak örömök. Sokat voltunk együtt, mivel a férjem egész nap dolgozott, így szinte mindig együtt voltunk, míg három éves korában oviba kezdett járni. Ott is, szépen el volt magában. Nem igazán törődtek vele, hogy ha nem vett részt a foglalkozásokon, vagy egy-egy játékban.

A figyelme nehezen volt leköthető. Mindig a kezével, ujjaival játszott, vagy egy-egy játékkal. Míg a többiek tanulták a verseket, ő meg félre vonult a többiektől, keveset vett részt közös foglalkozásokon. Sajnos ez nagyon rossz volt, mert kevés élménye maradt az orviból.

Amikor terhes lettem, elmondtuk neki a teljes igazságot, hogy ő nem az én „pocimból” született, hanem egy másik néni hasából, és amikor nekünk nem lehetett kisbabánk, elmentünk abba az otthonba ahol ő élt, és kiválasztottuk a sok kisbaba közül. Erre ő nagyon büszke volt, és látszólag ez a kérdés meg volt beszélve.

Amikor öt és fél éves volt, született meg a kistestvére. Nagyon örült neki, folyton együtt gondoztuk, játszottunk, és ő, mint nagy testvére, vigyázott a picire, amíg előkészítettem a fürdővizet, stb.

Így teltek az évek, örömök és gondok között. A férjemmel elég sok vita volt az anyagiak miatt. A lakásunkban nem tudott rendesen pihenni, a gyerekek zavarták, mivel vendéglátóban dolgozott és sokat éjszakázott. A két szobás lakásunkban a szobák egymásból nyíltak, így ha nappal akart aludni, nem nagyon tudott, mivel a belső szoba volt a gyerekeké, és ott mászkáltak keresztül.

Elterveztük, hogy valahogy nagyobb lakást, házat szeretnénk, ahol nagyobb nyugalom van.

1995-ben elköltöztünk egy vidéki házba, a várostól 11 km-re.

Úgy gondoltuk, hogy autóval nem nagy távolság, így belevágtunk. Szép nagy házunk lett, de sajnos szinte egyedül pakoltam be is, és ki is, mindent, mivel a férjem nem nagyon volt otthon.

Eléggé megviselt az egész költözés, a két gyerek, és minden egyedül rám maradt az ismeretlen „nyugalomban”. Sokat voltam ideges, mondhatni időnként teljesen „kész” voltam.

Kis gondból, egy nagyobba csak azért, hogy külön nyíljanak a szobák. Mivel csak annyi pénzünk volt, hogy megvettük a házat, az anyagiak miatti vita, és ki tudja még miért ezek csak folytatódtak.

Teljesen kiábrándultam az életből, csak a gyermekeim tartották bennem a lelket, és úgy éreztem elsorvadok magányomban.

Kerestem a megoldást erre a helyzetre. A férjem jól el volt, hazajött aludt, felkelt és ment dolgozni. A ruháiból áradt a kocsmaszag, időnként női parfümöktől illatozott, a rúzsos ingeket nehéz volt  tolerálni stb.

Nagyon nehezen viseltem, és nem tudtam igazán kedves lenni. Sokat veszekedtünk, mert időnként számon kértem rajta amit tapasztaltam.. Ekkor én természetesen „beképzeltem” mindent, és  „nem becsülöd meg a munkámat” beszédet hallgattam. Miközben csak egy kis szeretetre vágytam, és bántott, amit láttam. Éreztem, hogy eltávolodunk egymástól, hiába a gyerekek. Ők is zavarták, bár időnként, ha jó hangulata volt, akkor szerette a gyerekeket, foglalkozott is velük, ezek mindig elbizonytalanítottak.  Ha rossz kedve volt, akkor mindenki teher volt számára, amikor hazajött. Én, meg folyton bánkódtam, gyötrődtem és minél inkább így volt, annál nehezebben voltunk meg egymás mellett. Igyekeztem a kedvébe járni, de az én gondommal egyedül maradtam.

Ha jó kedve volt, nem értette velem mi van, mivel én nehezen tudtam túl tenni magam a sokszor bántó dolgokon. Aztán történt valami vicces dolog és megoldódott pillanatnyilag minden, azután kezdődött elölről. Ez a huzavona sem támogatta a kapcsolatunkat, és főleg mivel közben rájöttünk, hogy nem olyan egyszerű távol lenni a várostól. Teljesen el voltam szigetelve a családomtól. Azért én, mert ő eljárt, emberekkel találkozott, bárhova el tudott menni. Az autót elvitte, így nekem nem volt lehetőségem menni sehova. Legfeljebb, ha szabadnapos volt, de az ritkán alakult úgy, hogy én is mehessek.

Amíg bent laktunk a városban, addig naponta többen jöttek  hozzánk vendégségbe, vagy csak beugrott valaki, de itt aztán nem nyitotta  rám az ajtót senki.Meg volt a várva várt nyugalom.

Szerettem volna kimozdulni, mivel a gyerekek is óvodába, iskolába jártak, nekem is kellett volna dolgozni, de ott nem volt túl sok lehetőségem.Folyton terveztem mit lehetne kezdeni, mindig próbálkoztam valamivel, amiből azután nem lett semmi.

 

Mivel rokkant nyugdíjas voltam, abban az időben állították le a nyugdíj melletti munkát.A lehetőséget is elvették, hogy a kórházban dolgozzak. Otthon próbáltam házi beteggondozást, ami hozott egy kis pluszt, de az ritkán volt.

Maradt, az esetleges maszek világ. A terveimben szerepelt valami büfé, vagy bolt üzemeltetése, míg egyszer megszületett az ötlet, mivel szerettem az állatokat, egy állateledel boltot csináljunk. Erre volt kereslet ott azon a helyen ahol éltünk.

Találtunk, is egy alkalmas üzlethelyiséget, amit 1998-tól beindítottunk.  Ekkor hívtak fel a kórházból, hogy újra lehet nyugdíjasokat alkalmazni, szeretnék, ha az új Nappali Szanatóriumot elvállalnám. Nem tudtam mit tenni. El kellett utasítanom. Távol a várostól, és akkor indítottuk a boltot. A gyerekeket sem tudtam volna megoldani. Így csináltam azt amit elkezdtünk.

Én voltam az üzletben, a férjem segített az árubeszerzésbe, munkába menetele előtt délelőtt elment áruért, leállította az autót, és ment dolgozni. Egyedül pakoltam ki a sokszor több mázsa árut, hordtam be a húsz kilós rekeszeket a boltba, rendeztem el, és bizony reggel fél nyolctól este hat-hét óráig ott voltam. Sajnos ez a nagy terhelés eléggé megviselte a gerincem, a lábam. A gyerekeket suliból, oviból hoztam oda és estig voltak ők is ott velem.

Nagyon szerettem egyébként ott dolgozni. Szerettem az embereket, ők is szerettek engem.

Sokat jöttek csak ezért is, hogy velem beszélgessenek. Teljesen családiassá vált az egész légkör. Mindenkit ismertem, sokszor a belső magánéletüket is, ami nagy örömmel töltött el, hogy faluhelyen, így megbíztak bennem. Sokat imádkoztam értük, hogy rendeződjön az életük.

Mindenkiről tudtam mindent, és tudtam mivel lehet egyik másik embert a jó irányba terelni.

Pezsgett az élet, és már nem éreztem magam bezárva, elszigetelve.

Volt mivel foglalkoznom, nem csak az otthoni gondok és terhek. Mivel igyekeztem az emberekkel jó kapcsolatba lenni, sokszor erőn felül is teljesítettem, magamat nem kímélve.

Ami sajnos mindig is bennem volt, mivel úgy gondoltam az erőm végtelen, még ha nem is úgy éreztem, mivel nem a saját érdekeimet tartottam szem előtt, hanem inkább a másokét. De, ez akkor teljesen természetes volt, és örömömet leltem benne. Tudom, ez butaság volt, és felelőtlenség részemről, de ahhoz, hogy bölcsebb legyek, még sok mindennek kellett történnie,…és én még mindig csak emlékezem… smiley

  ,

 

Rovatok: 
Egyéb