Vilmos nekem is, és Erikának is naponta tartott angol nyelvleckét, mert, ahogy említettem, ő tud angolul is , és magyarul is. Sőt, nem is tudja, hogy két nyelven beszél. Ő csak minden tárgyat, állatot, cselekvést két szóval is ki tud fejezni. Vilmos négy éves gondolatvilágában nem is fordul meg az, hogy vannak emberek, akik ezt nem így tudják. Olyanokkal először türelmes (Úgy gondolja, hogy talán kicsit buták). Ha például mama nem értette, hogy megyünk a gardenba játszani, Vilmos türelmesen megmagyarázta: -Mama, Te nem tudod, hogy a garden az a kert?”-Vagy ha Papa nem értette, hogy melyik játék figurát kéri Vilmos, mikor azt mondja: -Papa, hozd ide a wolfot-, és papa bamba boci módjára bámul, Vilike kicsit lenéző mosollyal hozzáteszi:- Papa, hozd már ide a farkast.-

Ilyen egyszerű a Vilmos didaktikus tanítási módszere. Persze, azért tőlünk is sokat tanul, hiszen annyi népdalt énekelek neki, mint régen, és Vili ezeket nagyon szívesen hallgatja, sőt, velem énekli.

Mintha érezné, hogy nem leszünk mindég vele, igyekszik minket kisajátítani, és féltékenyen vigyáz arra, hogy csak vele foglalkozzunk. Mivel citerát nem vihettem magammal Londonba, azért a doromb nálam volt, és ezt a duruzsoló kicsi hangszert Vili is szívesen hallgatta, sőt, sokszor még táncolt is zenéjére. Mivel a lányunk igyekszik megismerkedni Lutonban élő magyar fiatalokkal, meglátogatott minket egy Erdélyi család, akik szintén a környéken élnek, és talán egy hónappal fiatalabb a kislányuk, mint Vili. Persze, a két gyerek könnyen összebarátkozott, de mikor dorombon kezdtem játszani az „Én elmentem a vásárra…” című gyerek dalocskát, és Tündike, a kislány az ölembe kuporodva akarta ezt meghallgatni. Vili magából kikelve kitaszigálta a kislányt onnan, arra hivatkozva, hogy én az ő papája vagyok, és nem a Tündikéjé.

A londoni nyüzsgést, a londoni sokadalmat már elfogadtam, de azt soha nem tudom megérteni, hogy vannak emberek, akik valahova bekéredzkednek, betolakodnak, beszivárognak, és hallani sem akarnak arról, hogy kicsit is alkalmazkodjanak környezetükhöz. Sőt elvárják, és durván megkövetelik, hogy őket mindenki fogadja el, és alkalmazkodjon hozzájuk.

Persze, büszkének kell lenni nemzetemre, hitemre, szokásaimra, de ha valahova én kéredzkedtem, és befogadtak, azért bizonyos fokon köteles vagyok tisztelni a környezetem szokásait, vallását, és életvitelét. Minden Londoni utamon arról bizonyosodtam meg, hogy a mohamedán vallású közösségek erre képtelenek. Ahová egy is befészkeli magát, hozza magával a családját, barátait, ismerőseit, és onnan rajtuk kívül mindenki menekül. Vilivel szoktunk lejárni, focizni egy közeli nyilvános játszótérre. A lányunk mondta, hogy oda inkább ne menjünk, mert ezt már több éve csak a mohamedánok használják. Oda vonulnak családostul egész napos pihengetésükre, hiszen mást úgy sem csinálnak, mert munkát nem keresnek, csak segélyekből élnek. Én ezt nem akartam elfogadni, hiszen a játszótér mindenkié, de mikor levonult három család, és a kamasz 14-15 éves fiúk figyelmen kívül hagyva engem is meg a négy éves unokámat is, úgy rugdosták a labdát, mintha ott sem lettünk volna, inkább haza mentünk.

Egy délután, mikor Vilmos kicsit lepihent aludni, és Erika, a feleségem valami finomság főzőséhez fogott, én mégis lesétáltam erre a látszótérre. Gondoltam, kicsit tanulmányozom a Londonban élő mohamedán családok szokásait. Meglepetten tapasztaltam, hogy a játszótér üres, ezért csak leültem pihenni egy lócára. Pár perc múlva a parkolóban megállt egy kisebb fajta furgon, és négy fekete csadoros alak szállt ki, meg egy szakálas nagydarab férfi. A csadoros alakoknak a szemét sem láttam, mert sűrű fekete csipkével volt takarva. Gondoltam, ezek a hölgyek (talán a feleségek, pedig Angliában úgy tudom nincs megengedve a többnejűség). Cseverészve kivonultak a játszótér közepére, a szakálas férfi egy jó minőségű fényképező gépet vett elő, és kezdte sorba állítani a csadoros alakokat, egy állványra helyezte a gépet, beállította az automatát, győzedelmes pózban a csadorkoszorú elé állt, és gondolom, családi fotókat készített.

Szájtátva néztem ezt a jelenetet. Pár év múlva honnan fogják ezek tudni, melyik fekete formátlan alak melyik nőt takart?! Hiszen szerintem, ha valahogy az egyik eltűnne, én csador öltenék, és velük lennék a fotón, azt sem tudnák, hogy „kilóg a lóláb!”

De térjünk vissza inkább Vilmos „kalandjaihoz”. Érdekes az Angliai iskolarendszer. Ott már négy éves kora óta iskolába jár a gyerek. Igaz, hogy nagyon játékos módon, de már oktatják az írásra, olvasásra, számolásra. Én ezt kicsit korainak tartom, hiszen így elvesszik a gyermek gyerekkorát, de ott ez a törvény. Mivel Vilmos egyházi iskolába volt beíratva, mikor Londonban tartózkodtunk, az iskola vezetősége a leendő kisiskolásai és szülei számára bemutatkozó játékdélutánt szervezett. Vilivel természetesen mi is elmentünk, és ő erre kellően büszke is volt. De én úgy látom, az én Vili unokám nagy „szoknyavadász” legényke lesz. Ugyanis, hazafele jövet már nem a mama, papa, vagy anyuka kezét fogta, hanem két leendő kislány osztálytársnői fogták meg a kezét, és egészen hazáig kisérték. 

Én csak mosolyogtam a bajuszom alatt: „Kitől örökölhette ez a gyermek…?”

folyt köv.