Sokat olvastam vándorutakról, vándorok viszontagságairól meg más effélékről, és talán ezért soha nem tartoztam az utazni vágyók közé. Igaz, hogy vannak olyan tájak, amelyeket szívesen látnék, de az nem Párizs, az Eiffel tornyával, nem Velence, nem Róma, és sorolhatnám. Nem tudom miért, de például én az Egyesült Államokban az egyszerű, nehezen dolgozó farmerek életét nézném meg, mint Las Vegast. Vagy elmennék egy indián rezervátumba, hogy lássam, hová jutott Amerika igazi őslakossága. Lehet, hogy ezek beteges ötletek, de akkor velem van a baj, mert én nem a csillogást, hanem az igazi életet szeretném látni. Írtam már Londonról.  Mikor először repültünk oda, kicsit sok volt az elvárásom, az álmaim.  Egy multikulturális, mindenben „multis” óriási várost kaptam, amelynek nincs lelke. No, most egy nagy hazugságon kaptam magamat. Valahol mégis van ennek a városnak lelke, de nem a Szent Pál katedrális, a Big Bend, Madame Tussauds az. Elég sokat utaztunk metróval, hiszen Londont átszövi a metró útvonala. Mivel imádom a zenét, a Londoni metró állomásokon volt alkalmam a zene minden műfajával találkozni, és úgy éreztem, most ez London lelke. Itt a szerencsétlen koldusok nem csak koldulnak, nem csak a markukat tartják az alamizsnáér, hanem komolyan megdolgoznak érte. Találkoztam gitárossal, aki a dzsessz zene olyan tökéletes előadója, hogy a világ minden színpadán megállná a helyét. Találkoztam első osztályú szakszafonossal, tangóharmonikással, meg zenekarral is.  Bevallom, csodálkozta, hogyan lehetnek utcazenészek ezek a hangszerüket tökéletesen, és szívvel kezelő emberek. Felmerült bennem a kérdés, mi is a profizmus: a szerencse, jó manager, stb., vagy igazi tudás és szív.

Persze, nem is erről akartam írni, hanem a negyedik londoni, és egyben első Tours-i utunkról.  Aki soha nem utazott repülővel, az vagy vágyik erre az élményre, vagy azt mondja: soha nem ülne repülőgépre. Úgy gondoljuk, hogy valami csodálatos dolog, pedig az ember leül a kijelölt helyére, beszíjazza magát, és ennyi. Ha szerencséje van, és az ablak mellett kapott helyet, és az idő is kedvező, homályosan, nagyon magasból tájakat, vagy tengert lát. Ha borongós az idő, szép felhőtengert lát maga alatt, fehér tajtékzó hullámokkal. Izgalmasabb inkább az, ami a repülő utat megelőzi. Már legalább másfél órával a repülés előtt jelentkezni kell a jegykezelőnél, mert különben sehová sem utazhat senki, hiába van érvényes repülő felszálló kártyája. Mi ezen a nyáron a Kassai reptérről utaztunk. Nem is izgultam, de mégis ért meglepetés. A feleségem előttem lépet be a fémdetektorba, és minden rendben volt. Én, mivel még a nadrágszíjamat is levettem, bátran, és magabiztosan követtem őt. Milyen nagy volt azonban a meglepetésem, mikor a detektor hangosan sípolni kezdett.  Természetesen félre állítottak-, hiszen a detektor szerint potenciális terrorista lehettem. Még a cipőmet is lehúzatták, de nem találtak semmi gyanúsat. Így tovább engedtek. Hogy mi volt a gubanc, máig sem tudom, de e nyáron négyszer utaztam repülővel, és mind a négyszer bejelzett a detektor. Lehet, hogy a bajuszommal volt baj. Persze, Toursz ba, ahol próbáltak velem franciául, és angolul is beszélni, mikor hangoztattam, hogy én csak magyarul beszélek, mosolyogva tovább engedtek.

 Londonba megint késő este érkeztünk, és Vilmos már aludt. Reggel, mikor mi is felkeltünk, és lementünk a családhoz, Vilmos hinni sem akart a szemének, hogy a számító gépen hetente látott (Skype) mama és papa látogatta meg őket. Természetesen mi lettünk az igazi játszó pajtásai három héten keresztül.

Visszatértünk gyermekkorunk mesevilágába. Mikor megnéztük a Bogyó és Babóca rajzfilmet, Vilmos rögtön kinevezte magát Bogyónak, a mama meg Babóca lett. Később én farkas lette, aki a királlyal egy ágyban alszik, utána meg király, aki a farkassal alszik. (persze, akkor már Vilmos volt a farkas) Ha múzeumba mentünk, Vilmos volt a felügyelőnk, és vigyázott ránk, hogy ne tévedjünk el.

Amit szegény nem tudott megérteni, az a beszéd volt. Ő ugyanis tökéletesen ért magyarul is, és angolul is. Nem is tesz különbséget a két nyelv között. Van úgy, hogy az édesapjával szól magyarul, aki ebből nem ért semmit, és az édesanyjával angolul.

Elmondok egy esetet. A televízióban egy mesét néztünk. Vilmos lelkendezve mondta: Látod papa, ott van duck. Láttam én a filmet, tudtam, miről van szó, mégis értetlenül kérdeztem: „Vilike, mi az a duck?-

-Papa, Te nem tudod, hát a kacsa!-

Így tanított engem Vilmos unokám az angol beszédre.

Folyt. köv.