A harmadik Londoni út. No, az aztán igazán várakozással volt teli. A lányunk az év elején örömmel adott hírt arról, hogy várhatóan július- ban fog érkezni az unokánk. Ez annyira lázba hozta az egész családot, hogy én már nézegettem is a repülő járatokat, Erikámmal meg el kellet mennünk minden elérhető babakelengye üzletbe, hogy megvegyük a pólyát, rugdalózót, stb. Persze, én a játékboltok felé is tekintgettem, de sem a feleségem a rugdalózót, sem én a játékot nem tudtam megvenni.  Én nem tudtam, hogy babát vegyek-e, vagy kisautót, Erika meg nem tudta, milyen színű legyen a babaruha.  Dicséretére mondom a lányunknak, és vejünknek, leküzdötték a kíváncsiságukat, és az orvost is arra kérték, ne mondja meg, kislány, vagy kisfiú fog érkezni. Úgy döntöttek (szerintem helyesen), legyen úgy, mint régen. Egyforma örömmel vártak kisfiút is meg kislányt is, ezért még a gyerekszobát is fehérre meszelték, és nem halványkékre, vagy rózsaszínűre.  Mit tehettünk mást? A babakelengye szép patyolatfehér lett, a játékok vásárlását meg későbbre halasztottam.

Már június végétől szinte telefonszolgálatot tartottunk, és mikor a lányunk, mielőtt a férje a szülészetre vitte volna, érkezet felhívni, hogy minden percben várható az unokánk érkezése, már el sem mozdultunk a telefontól. Persze, mivel én elismert „angol” szakértője voltam a családnak, mindenki belátta, hogy a hálózati vonal, amin a legvárhatóbb volt a vőnk hívása, az én kezem ügyében legyen. Elismerték, hogy mivel én pohárköszöntőt is mondtam angolul, biztosan én fogom a legjobban megérteni a vőnk szavát. Igaz, hogy tekintélyemet mindenki elismerte, ami nagy büszkeséggel töltött el, de nekem azért voltak „némi” kételyeim, amik sajnos be is igazolódtak.

     Este tíz óra körül csörgött a telefon, amit én késedelem nélkül fel is kaptam. Már zúdultak is rám Trevornak, a vőmnek örömtől mámoros angol szavai, amiből én (még most sem tudom miért) azt értettem, hogy világra jött, és egészséges Elizabeth unokánk. Nem is tudom, megköszöntem e Trevornak a jó hírt, de lecsaptam a kagylót, és örömmel kiabáltam: „Megszületet a kis Erzsikénk!”

Nekem ezzel a napi izgalmakból elég is volt. A feleségem már tervezgette, hogy másnap még elmegyünk venni egy kis rózsaszín takarót, azzal kiegészítve a babakelengyét, mikor újra csörgött a telefon. Most már Erika emelte fel, és kis idő múlva nevetve kiabálta a családnak:” Na, ennyit ér apátok angol tudása!”

A lányunk barátnője hívott, hogy gratuláljon nekünk a fiú kis unokánkhoz. Ő ugyanis tud angolul, és mikor felhívta Trevort, kiderült, hogy Wilam kis unokánk született.

Igaz, hogy kicsit elszégyelltem magam, de ezért az örömöm nem lett kisebb.

Két hétre rá a Pozsonyi reptérről a késő esti órában szállt fel velünk a Lutoni gép. Már az a tény. hogy este utaztunk, egy külön esemény volt. Tudtam ugyan, hogy London egy több mint 7 millió lakosú óriási város , (Amiről mindég az jut eszembe, mennyire fontoskodóan tudnak viselkedni a kis új nacionalista államocskák, mint Szlovákia is, aki a maga talán 4 millió Szlovákjának a nyelvét még törvénnyel is védi, mikor itt egy város, amelyiknek majdnem kétszer annyi a lakosa, mégis száznyelvű.) de most, mikor London felett körözött a gép, és amerre a szem ellátott, mindenütt a csak fények voltak  értettem meg, valójában mekkora óriás.

Már éjfél is elmúlt, mikor fáradtan megérkeztünk. De ahogy Vilmost karunkba vehettük, minden fáradtságunkat feledtük. Természetesen nekem, mint nagyapának várnom kellet a soromra. Hiszen mégis a nagymama az első. De mikor már jó tíz perc elteltével sem került hozzám az unokám, kezdtem a nagyapai jogaimra hivatkozni. Csak így tudtam elérni, hogy legalább öt percig karomban tarthattam a kis fiút. Ha ez nem történik meg, az ember el sem tudja képzelni micsoda öröm egy ilyen kis életet a karjainkba tartani. Akár reggelig is babusgattuk volna, de a gyermek is és az édesanyja is fáradt volt, ezért aludni tértünk. Már hajnalban olyan szokatlan zajra ébredtünk, amit mi már régen elfeledtünk. Vilmos éhes volt, és ennek erélyesen hangot is adott. „Nézze meg az ember- gondolta magában- énnyi bába van körülöttem, és én itt éhezek!” Olyan zenebonát csapott, hogy talán a szomszédok is felébredtek. Csak sajnos, a lányunk éppen a fürdőszobában tisztálkodott, és nem tudta a „kis herceg” akaratát pillanatra készen teljesíteni. Ezzel Vilmosnak igazán betelt a pohár. Ordított, ahogy a torkán kifért. Ezért először Trevor, az édesapja vette ölbe, de ez semmit sem segített. Erikám magabiztosan szólt: „Adjátok nekem, Vili tudja, hogy a nagymamájánál van, meglátjátok milyen jó kis gyermek lesz!” Egy ideig be is vált a nagymama módszere, de utána újra kezdődött a zenebona, mígnem Erikám kénytelen volt kapitulálni, és átadta Vilmost nekem. „Na, szegény nagypapa, most mutasd meg, mit tudsz!” –gondoltam, de semmi célra vezető nem jutott az eszembe. A vállamra fektettem, és elkezdtem énekelni a „Tavaszi szél vizet áraszt” című népdalt. Más nem jutott az eszembe, de úgy látszik, ez bevált. A gyermek először csak abba hagyta a tombolást, és csendben hallgatta a dalt, utána meg szuszogva elaludt a vállamra hajtva fejecskéjét. Ekkora boldogságot életemben soha nem éreztem. Utána három hétig, ameddig Londonban voltunk, mindég az én hangomra nyugodott meg, és aludt el a vállamon a kis unokám. Igaz, hogy sok népdalt ismerek, meg magyar nótát, meg operettet, stb. de már lassan én is kifogytam a dalaimból. Az Angliában, Londonban született kis unokám magyar népdalokat hallott először életében, és ez engem nagy boldogsággal töltött el.

folyt.köv.