A pszichiátria által felkínált mentőövbe ímmel-ámmal kapaszkodó beteg az intézeti szigorú rend hatása alatt elkap egy bizonyos életritmust, ami észrevétlenül kezdi kifelé vinni a mélységekből. Persze, akinél a mélységi szint egy abszolút érték alá sikeredik, az menthetetlenné válik.

Ha a környezete, a család pozitív visszajelzésekkel él, a folyamat felgyorsulhat. Amint csökken az agynyomás pokoli érzete, a felszabadulás egyfajta örömérzettel párosulhat. Közben persze valamilyen szinten - és egyéntől függő mértékben - a gyógyszerek is hatnak kétség kívül.

A pszichiáter felrajzol egy egyenes vonalat szinusz-görbével, és elmondja: az egyenes vonal a "normál" lelki állapot, ami az alatt van az a depresszió, ami felette van, az a mániás állapot. A görbe legmélyebb pontja a gödör, a pokol. A vonal feletti állapot sem tekinthető "normálisnak", sőt: az a betegség tükörképe, egy más lefolyású betegség, egy indokolatlan felhangoltság, ami az egyénre és a környezetére ugyan úgy káros tud lenni, mint a depresszió.

Azt mondja, hogy a kezelés célja a mélypontról visszasegíteni a beteget az egyenesre úgy, hogy onnan ne emelkedjen az agyzsongása tovább. Kétségkívül a hangulati javulás olyan pozitív élményt adott, ami észrevétlenül felvitt engem az "egyenesem" fölé.

Az az állapot különös ajándék a sorstól - az agyműködés soha nem tapasztalt felső szinten zakatol, a teljesítmény szellemi és fizikai értelemben szárnyal, a személyiség kinyílik, stb. Valóban veszélyes is, mert könnyelművé tesz, mint a drog, vagy alkohol. De ez nem hirtelen következik be. Az én esetemben, amikor ráéreztem a változásra, úgy könyveltem el, hogy nekem át kellett esnem egy borzalmas állapoton, amiből főleg a magam erejéből ki tudtam jönni és ennek következtében az elfojtott képességeim kiszabadultak, új emberré váltam. Rengeteg tervem lett, amiket sorra meg is valósítottam. Csakhogy...A feleségem, mint tanult orvos, tudott a mániás szindrómáról és gyanús lettem a szemében. És itt kezdődött az én tragédiám második felvonása. Nem múlt el nap anélkül, hogy meg ne tapasztaljam: a feleségem egyre inkább háziorvosként "működik" a házastársi kapcsolatban, nem pedig feleségként. Egyre többször vádolt meg a mániával és folyamatosan működtette azt a kommunikációt, amiben engem megfigyelve jelezte: megváltoztam, másképpen nem vagyok normális, mint korábban. Semmilyen teljesítményt nem fogadott tőlem természetesként, mindenért "kikaptam". Állandó kudarcélményem lett és a magam belső felszabadult életérzését negatívumként tükrözte vissza. Úgy éreztem, hogy vissza akar gyűrni a "vonalam" alá, mert úgy egyszerűbb számára az élet velem. Ez az elképzelése olyan erős lett, hogy át tudta adni a lányaimnak is, illetve a másik család orvos tagjainak is. Egy totálisan ellenséges családi közegben kezdtem magam érezni. Ráadásul, amikor kontrollra mentem a pszichiáterhez, ott is hasonló fogadtatásban volt részem - később megtudtam, hogy a feleségem rendszeresen konzultált az orvosommal telefonon.

Nyilván ők szakmai szempontok alapján értékelték és elemezték az én állapotomat, de úgy, hogy tisztességes, empatikus tájékoztatásban nem részesítettek soha. A lányaim se, a nászcsalád se. Igazából nem volt módszerük a helyzet kezelésére úgy, hogy esélyem maradjon a mániából való visszalépéshez "házi" módszerekkel.

Ez a folyamat kulminált aztán a kényszeres elvitetésemben, ami olyan mély sebet ütött a pszichémen, amit semmilyen gyógyszer, vagy terápia soha el nem tud rendezni - amellett, hogy a "mánia" fogalmával a mai napon már teljesen tisztában vagyok: emlékszem az agyterületeim felfokozott elektromos aktivitására, stb.

A pszichiátria egyáltalán nem kiforrott tudomány, orvoslásnak is alig tekinthető (ez a saját véleményem). Statisztikai, valószínűségelméleti alapon sorolja be a pácienseket önkényesen felállított skálába és ahhoz párosít molekuláris hatóanyagokat. Totálisan el lehet rontani az elmét és a pszichét örökre ezzel a favágó módszerrel.

Sőt: olyan az egyetemi tananyag az általános orvosi képzésben, hogy abban nem kap helyet, vagy csak érintőlegesen az agy azon alapvető tulajdonsága és képessége, ami túlmutat a neuronok közötti kommunikáció kémiai módján. Meggyőződésemmé vált, hogy a koponyacsonton - mint kvázi gömbhéjon - belül az agy egy bizonyos szerve elektromágneses teret hoz létre, amiben az egymástól távol eső neuroncsoportok egymással rádió adó-vevő módjára képesek kapcsolatot tartani, a másodperc töredékére csökkentve ezáltal a döntés folyamatát egy élethelyzetben, illetve egyáltalán a memóriából előhozni emlékeket, adatokat, amelyekkel új gondolatokat vagyunk képesek generálni. Depresszióban elektromos kapcsolóhoz hasonló módon egyszerűen óriási idegsejt-halmazokat iktat ki a legfőbb "énközpont", töredékére zsugorítva a személyiség megnyilvánulását. Néhány alapvető törvényszerűséget megfigyeltem: a memóriában elraktározott emlékanyag nem törlődik, az agy funkcionálisan nem sérül - miközben kívülről szemlélve a depressziós ember tökéletesen elmeháborodottnak látszik. A "gyógyulás" során elektromos kisülések történnek az agyban, mint apró villámcsapások - ilyenkor töltődnek föl a korábban hibernálódott agyterületek elektromossággal és kapcsolódnak be az agyműködésbe. A személyiség magja sértetlenül megmarad: van egy olyan központi része a pszichénknek - ezt nevezzük szerintem léleknek - ami a legmélyebb, legszétesettebb állapotban is sértetlen marad, majd ez a központ dönt a kilábalásról és szervezi újjá a teljes szürkeállományt.

Igen fontosnak tartom megjegyezni: az agyamon belüli utazásaim során egyértelművé vált az emberi psziché materiális alapvetése - szövet - sejt - kémiai és elektromos működés. A halál ezt a struktúrát éppen úgy lebontja, mint a test minden más részét. A feltámadásban hinni önáltatás! Az isteni teremtésben hinni kényelmes - nem kell energiát fektetni bonyolult tudományos állítások megértésébe. A vallás hatalom, melyet a politika üzemeltet az egyházi vezetők révén a tömegek felett. Az élet sokkal csodálatosabb annál, hogy annak magyarázatát rábízzuk a Bibliára, a Tórára, vagy a Koránra. Az ember akkor érzi át a maga teljességében létezése nagyszerűségét, ha félreteszi a vallás dogmáit. Egyúttal akkor járja a legigazabb utat, ha olyan képességekre és tudásra törekszik, amivel a tudománynak azokat a hazugságait is észlelni képes, amelyeket a politika működtet ugyan abból a megfontolásból és érdekből, mint amiket a vallás.

2017.12.31. Csorba Tibor