Minap hallottam valahol, lehet hogy rádióban, lehet, hogy televízióban. Két ember arról beszélgetett, mennyi a költsége egy idős betegnek a kórházban, vagy úgy általában az egészsége megőrzése terén.

Amikor egy ember meghalad egy bizonyos kort és még nem halt meg előtte, mindenféle nyavalya eléri, és rendszeres látogatója lesz háziorvosának. Ezenkívül nagyobb az esélye annak is, hogy kórházba kerüljön.

Ez mind rengeteg pénz, tetemes kiadás a magyar egészségügynek. Mennyi pénzt lehetne megspórolni, ha nem lennének öregek.

De öregek vannak és lesznek is. Hiszen legtöbben megöregszünk. Sokszor már fiatalon készülgetünk a békés öreg korra. Akkor még nem is sejtjük, hogy ha elérkezik az öregség, lehet hogy terhére leszünk egyeseknek, és mint valami szigorú költségvetésű tételként kezelnek bennünket. Itt ennyi meg annyi mínusz, ott meg óriási ráfizetés. Okos emberek összeülnek osztanak, szoroznak, közben bölcsen hümmögnek: mi lenne, ha....?

Szabad-e az öreg Pista bácsikra vagy Juliska nénikre úgy tekinteni, mint egy költségvetési tételre, és azon agyalni, mit, hogyan lehetne megkurtítani?

Vajon ezek az emberek csak egy pillantást is vetettek a mérleg másik serpenyőjére? Nem szabadna megfeledkezni, hogy ezek a Pista bácsik, Juliska nénik, ha az ország úgy kívánta, az első szóra mentek, tették, amit tenniük kellett. Gyerekeket neveltek, falvakat, városokat építettek fel, sokszor embertelen módon, soha nem panaszkodva, mit az élet rájuk rót.

El kellene ezen gondolkodni, és talán nem csak közgazdászként méricskélni a dolgokat, amikor nekilátunk elkönyvelni a kiadásainkat.