Amikor az emberek nagy nehézségekkel küzdenek, a Teremtő angyalt küld az Égből. Teste emberi, de a szíve angyali marad. Magával hozza azt a mérhetetlen égi szeretetet és ajándékot, amit az emberek csak onnan kaphatnak meg. Mit küldhetünk mi emberek vissza? Szavaink szeretetét, boldog mosolyainkat és örömkönnyeinket.

     Abban a rendkívül szerencsés helyzetben vagyok, hogy riportot írhatok egy csodálatos emberről, akit a környezetében mindenki tisztel, becsül, akire - kortól-nemtől függetlenül – mindenki felnéz.  Minden ismerőse, barátja feltétel nélkül szereti, mert nemes lelkű és a mai világban elképzelhetetlenül jó ember.

     Valójában keveset tudok róla, mégis olyan, mintha mindig is ismertem volna, hiszen bárki előtt a neve elhangzott, Vele kapcsolatosan minden szó egybe csengett. Azt tudom, hogy nagyon szerény, bájos, kedves ifjú hölgy. Barátai és társai az újságíró szövetségben és annak elnökségében – fiatal kora ellenére -  nagy tisztelettel hallgatnak rá. Ritkán szólal meg, de szavaiból szerényen árad a szemérmes szeretet. Törékeny hölgy, de mégis nagyon erős tud lenni, ha jó ügyért kell küzdeni. Hiteles ember, akinek szavára mindenki felemeli a fejét. Ebben van az ereje.

     Mivel Angyalként az Ég küldte, társait is felfelé emeli, hogy képesek legyenek a bátor kiállásra a jó ügyek érdekében, az önzetlen szeretetre és az áldozatvállalásra. Gyakran mutat személyes példát önzetlenségből és áldozatvállalásból. Nagyszerű és hihetetlenül szép dolgokat olvastam Róla, újságíró társai írásaiból. Néhány történetet boldogan teszek közzé, amelyek Lilivel kapcsolatosak. Ezek olyan kincsek, amelyeket sohasem ront meg rozsda.  Égi kincsek, igazából ezeknek ott fenn, Isten szemében van nagy értékük.

     Lili sosem feledkezik meg a névnapokról, születésnapokról. Mindig készít valamilyen kedves egyedi ajándékot, sokszor hetekig, hónapokig dolgozva rajtuk. Saját kezűleg horgol kicsi tarsolyokat, készít bele aprócska rózsa alakú szappant, körmöl mellé éjszakákon át külön-külön mindenkinek egyénre szóló levélkét. Száz számra süt pogácsát, valamennyibe levélkét tesz magyar-és rovásírással üzenve egy-egy szép idézettel, jókívánsággal. Ha az egész havi fizetését is fel kell áldoznia, hogy megajándékozhasson másokat, gondolkodás nélkül teszi, csak lássa az örömöt mások szemében. Volt, hogy egész megtakarított pénzecskéjét ajánlotta fel önzetlenül, hogy segítsen. Ha szomorú valaki, hatalmas virágkosarat küld, gyönyörű élő virágokból, hogy azzal a bánat helyett örömöt varázsoljon a szemekbe.  Angyali szívével így ajándékozta meg többször is barátait, az elnökségi tagok közül egyik barátnőjét, akinek olyan ajándékot szeretett volna adni, amit mástól biztosan nem kapott: egy csillagot jegyeztetett be a nevére. Máskor egy amulett Angyalt ajándékozott el, pedig nagyon kedves emlék volt számára. Mivel hitt az angyalka varázserejében, ezért tovább adta, hogy mást is őrizzen és védjen. Igazából Ő az a szerető szívű lány, aki őrangyalként vigyáz a társaira.

     Csodálatos szavakkal írtak Róla újságíró,- és író barátai. Könnyes szemmel és meghatódva olvastam ezeket a gyönyörűséges verseket, véleményeket, amelyek valóban egy földre szállt angyalról szólnak. Ezer és ezer szépséget mondhatnék még Liliről, az égi tüneményről, a felhős égen is átragyogó csillagról, de akadozik a nyelvem a végtelen tisztelettől és a túlcsorduló szeretettől, amit a Róla hallottak alapján iránta érzek. Kezdő újságíróként, félve tettem fel a kérdéseimet. Nagyon izgultam, hogy jól sikerüljön első riportom. Megnyugtatott a segítőkész szívből jövő válasza:
-     Szeretném, ha tudnád, hogy én legalább annyira izgulok, hogy jól sikerüljön a riportod, mint Te …ha nem jobban.
      A személye iránti nagyrabecsülésem és a riport komolysága miatt magázódva tettem fel a kérdéseimet, annak ellenére, hogy nagylelkűen felajánlotta a baráti hangvételű tegeződést. Lili minden szava számomra a napfényben ragyogó csiszolt gyémánt, ezért szóról-szóra közlöm minden mondatát.
-   Kérem, meséljen magáról, a munkájáról a hívatásáról!
-   Immáron ötödik éve, hogy elvégeztem az egyetemet, és azóta egy ceglédi gyógyszertárban dolgozom, mint patikus. Ez valóban egy hivatás, itt nincsen szoros értelemben vett munkaidő, hiszen egy patikus patikán kívül is – örökké - patikus. Azt hiszem, ez egyben egy életforma is. Ismerőseim közül sokan panaszkodnak arról, mennyire nem szeretik a munkájukat, és hogy csak azért dolgoznak, mert muszáj, mert pénz nélkül élni nem lehet. Már csak e rossz példákat is látva és hallva rendkívül hálás vagyok, hogy engem a sors így elkényeztet, hiszen én soha nem úgy kelek fel reggelente, hogy: Fene rágja meg, már megint dolgozni kell mennem! Számomra minden nap gyönyörűen, mosollyal a szívemben indul, és alig várom a kihívásokat, a meglepetéseket, a feladatokat, amiket az élet nekem tartogat.
    Sokszor ér az a „vád”, miszerint túlságosan idealisztikusnak, szépnek látom a világot, az embereket. Ez így is van, de természetesen észreveszem én a világban rejlő kevésbé szép mozzanatokat is, csak azoknak legtöbbször nem adok hangot. Felesleges. De hogy mégis életszerű legyek, szólhatok arról, hogy mekkorát csalódtam a tudományban! Szó szerint a földre rogytam a felismeréstől, mely szerint a gyógyszeripar – sarkosan fogalmazva, de - nem az egészségünk védelmét szolgálja, ahogy én azt sokáig hittem, hanem a krónikusnak hitt betegségek nagy barátja! Kihasználja, manipulálja a beteg embereket, a pénz uralkodik mindenek fölött, és az egészségügy helyett a betegségügyről szól minden. Sokáig szentírásnak vettem mindazt, amit az egyetemen, az iskolapadban tanítottak. Aztán rájöttem, hogy nekem kell másként nézni egy kicsit a világra, mert a Szentírás egyedül Isten kezében van, az emberek legfeljebb csak találgathatnak, hogy Ő mit, miért és hogyan alkotott.
     Így hát elolvasom, meghallgatom mindenki véleményét, aztán a bennem rejlő isteni sugallat hatására értelmezem, elfogadom, és dekódolom azt. Volt idő, amikor ott akartam hagyni csapot-papot, és képes lettem volna egy pillanat alatt szakítani az akkor még el sem kezdődött patikusi pályafutásommal. Undorodtam magamtól, mert úgy éreztem, hogy ennek a gyomorforgató rendszernek én is a részese, kiszolgálója vagyok. Nem akartam, hogy ez így legyen! Azonban nem lettem volna képes arra sem, hogy gyáván megfutamodjak...
    Nagyon nehéz lelki csatákat vívok magammal mind a mai napig, de azt biztosan tudom, hogy jó helyen vagyok. Nekem ez az életem! Szóval... szólhatok én csalódásokról, ha nagyon muszáj, de ha lehet, mégsem teszem, mert a szépség, a jóság ott lakozik mindenütt, és ezek megtalálása, felfedezése teszi igazán gyönyörűvé az életet. Én pedig nem szeretnék lemaradni egyetlen ilyen szép pillanatról sem!
-     Hogyan került kapcsolatba a FÚSZ-szal, és  milyen szolgálatot végez a szövetségen belül?
-     A FÚSZ-szal éppen abban az időszakban ismerkedtem meg, amikor nyiladozni kezdett a szemem világa, és ráébredtem arra, hogy könyvekből bármit meg lehet tanulni, csak némi akarat kell hozzá, viszont az Élet iskolája adja a legnehezebb, ám legtanulságosabb leckéket, feladatokat, és ezeknek én még igencsak híján vagyok. Úgy éreztem, hogy mint a mesében a szegény legénynek, „szegény leányként” nekem is szerencsét kell próbálnom a nagyvilágban. Ezért halasztottam egy évet az egyetemen, ez idő alatt kisiskolásokat korrepetáltam, és rengeteget olvastam mindenféle témában.
    Különleges, rendkívül értékes emberekkel találkoztam ebben az időszakban (is), akik nagyon nagy hatással voltak későbbi életemre. Aztán egy barátom fiókban őrzött gyönyörű verseinek próbáltam elismerést szerezni úgy, hogy egy internetes irodalmi honlapon megjelentettem őket. Én is írogattam már ekkor, de azok jelentéktelen, nagyon kezdetleges kis morzsák voltak. Világéletemben nagyon szerettem az irodalmat, a verseket, a magyar történelmet. Emlékszem, első „nagyszabású” művem egy általános iskolai pályázatra készült. József Attila születésnapjának évfordulójára, egy versét kellett elemezni „hivatalos” formában, illetve mese formájában magyarázni, leírni azt. Igazi lúdtollal és tintával írtam meg ezt a pályázatot, és mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy meg is nyertem azt a versenyt. Meghatározó mozzanat volt ez az életemben.
    A FÚSZ-szal valahogy ezután, interneten keresztül ismerkedtem meg, és ami elsőre nagyon szimpatikus volt számomra, és felkeltette az érdeklődésemet, az a „független” és a „nemzeti érzelem” szavak voltak.
    Aki ugyanis ismer tudja, hogy talán az egyetlen dolog a világon, amit nem szeretek, az a politika. Lehet jobb oldal, lehet baloldal, teljesen mindegy, mert a pártok sosem az ország, nem a nemzet érdekében cselekszenek, hanem csak egymás ellen acsarkodnak. Nem azért jelentkeztem az újságíró iskolába, mert azt gondoltam magamról, hogy hú, de milyen jól írok! Éppen ellenkezőleg! Most sem gondolom úgy, hogy tudok írni, viszont nagyon szeretek. A hivatásos újságírók rendkívül széles látókörűek, intelligensek, és elképesztő, felelősségteljes hatalom birtokosai. Szerettem volna megismerkedni ezzel a világgal egy kicsit közelebbről is. A „szegény leány” tehát elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba... Csodálatos embereket ismerhettem meg, nagyon sokat tanultam, érdekes, lebilincselő előadásoknak lehettem fül- és szemtanúja, ám legnagyobb kincsnek mégis azt érzem, hogy megismerhettem Gyöngyösi Zsuzsát, aki ajándékul adta nekem a barátságát. Ha tehát azt kérdezi, milyen szolgálatot végzek a FÚSZ-ban, azt tudom válaszolni, hogy próbálok méltó és hű barát lenni, próbálok szeretni legalább úgy, ahogy engem szeret odafönn Valaki!
    Ha most feltekintek az égboltra, rengeteg komor felhőt látok, de tudom, hogy a felhők fölött sok fényesen ragyogó csillag várja, hogy időnként megmutathassa magát nekünk. Ilyen csillag Gyöngyösi Zsuzsa, ilyen csillag Szaniszló Ferenc, Sárosi Zoltán és sorolhatnám... Mert szerencsére azért vannak jó páran. Persze... talán néha kellenek is azok a sötét felhők, hogy még inkább értékelni tudjuk a csillagok ragyogását...A fényesség azonban mindig győzelmet jelent, a csillagok akkor is árasztják fényüket, mikor azt senki nem látja. A felhők nem képesek ilyen csodára. Ezért életképesebb mindenkor a csillag és csöndes forradalom útján ezért nyer csatát végül a felhők fölött is...

-  Van-e lehetősége a magyar újságírásnak a beteg magyar társadalom lelki gyógyítására? Mi magyarok gyógyító nemzet vagyunk, az újságíróink és íróink, hogyan tudnának gyógyírt találni sebzett szívű népünknek?

-   A magyar társadalom azért beteg, mert a társadalmat alkotó egyének, emberek külön-külön is betegek. Ez a betegség pedig azért alakult ki, mert letértünk a helyes útról... A betegség nem az ellenségünk, sokkal inkább a jó barátunk. Figyelmeztet, hogy valami nincs rendjén, valamin változtatni kell!
    Megbomlott a test-lélek-szellem egyensúlya, ahogy megbomlott a magyarság múlt jelen jövő kapcsolata is. Úgy érzem, hogy az embereknek nem egy újabb igazság megmutatására van szükségük – hiszen Igazság csak egy van! Az embereknek szeretetre van szükségük. Rámutatni arra, hogy ők mindahányan, egyenként külön-külön is rendkívül értékes és pótolhatatlan tagjai a társadalomnak, a nemzetnek. Megtanítani őket arra, hogy szeressék önmagukat, mert ha önmagát szereti az ember, másokat szeretni már gyerekjáték lesz! Jó volna megtanítani nekik a kertjük ápolását. A virágokat ugyanis folyamatosan locsolni, gazolni, gondozni kell, hogy szépen virágozzak, hogy igazi díszei legyenek a kertnek. A kertészkedés nem csak egy napra, hanem egész évre szól. Így van ez az egészségünkkel is. Manapság az emberek már csak akkor kezdenek el foglalkozni magukkal, mikor valamilyen gyógyszerre van szükségük. Pedig ekkor a kert már nagyon gazos, méteres gyomok nyomják el a virágokat. Aztán az ember beveszi a gyógyszert, kihúzza azt a méteres gazt, és utána hónapokig megint felé sem néz a kertjének. A gyom újra kinő, a betegség nem múlik el... A lelket gyógyítani tehát... külön csak a lelket gyógyítani nem lehet. Ha a lélek beteg, akkor problémák jelentkeznek testi és szellemi téren egyaránt. Gyógyítani csak az EGÉSZ-et lehet... gyógyítani csak szeretve lehet. Óriási feladat ez... Én mégis ezt tekintem a nemzeti újságírás legfontosabb céljának, feladatának.
 -    Mit javasol, mint kezdő újságírónak, hogyan kezdjem el a munkát? Mit tegyek, hogy tisztességes, objektív és jó újságíró legyek?
-     Az újságíráshoz szükséges tárgyi tudás akarattal és szorgalommal elsajátítható. Emellett érdemes sokat olvasni, nem csak az általános tájékozottság végett, hanem mert nagyon sok „trükköt”, és hasznos gyakorlati elemet lehet ellesni a „nagyoktól”. Mindez tehát tanulható... Amit tanulni nem lehet, de mindenképpen szükséges, az az alázat és a nagyfokú elhivatottság e szakma iránt. Van még egy nagyon fontos dolog, amit Ön is hoz magával születése óta, ez pedig a magyar szív dobogása. Talán amit tanácsolni tudok, hogy sose engedje, hogy bárki megpróbálja elnyomni Önben ezt a csodálatos „zörejt”. Ha a szív szavára hallgat, akkor baj sosem érheti, ez az egyetlen és örök biztosíték még a legnagyobb, végső ítélőszék előtt is. „Légy hű Istenhez, légy hű nemzetedhez, légy hű önmagadhoz!”
-   Ennél tökéletesebb szavakkal nem tudnám befejezni a riportot. Hálásan köszönöm!

Szakdolgozat: Olajos Dezső (D.Naso)