Avagy, suszter maradj a kaptafánál, magyar orvos a magyar betegágynál!

         A hetvenes évek közepére vált nálunk igazán sikké a mindenáron való ledoktorálás. Tanácselnökök, közigazgatási dolgozók, pártfunkcionáriusok vetették rá magukat heves vehemenciával a „tudományokra” levelező úton. Akkoriban az volt a szokás, hogy politikai gazdasági vezető pozíciókat doktori címmel cicomázzák fel, esetleg a hat elemi után. A levelekben persze néha egy kis csúszópénz is lapult. Az egykori lellei tanácselnök, nem bajlódott a postával, hanem a szigorlaton a vizsgabizottság tagjai elé letett egypár pénzköteget, kinek mi jár. Persze kidobták a kedves vizsgázót, mert azért ilyen nyíltan akkor sem lehetett, inkább csak titokban, esetleg ingyen telkeket, államosított nyaralókat juttatva.

      Az orvosi egyetemet bizony nappalin kellett kijárni, de ehhez sok esetben kellett már a hazai háttér és gazdaság. Sokan pénzszerzési vágyból választották az orvosi pályát, hivatást. Ez az a pont, ahol a dolog kibicsaklott, és elindult az egészségügyben is egy kontraszelekció. Aztán mindez folytatódott, amikor a kilencvenes években megváltozott a divat, és az orvosi diplomával felfegyverzett doktorok benyomultak a politikába polgármesterként, vagy parlamenti és önkormányzati képviselőnek, sőt akár miniszternek. Egyes választókerületek képviselőjelöltjeinek zöme ember- és állatorvos volt. Akkor már kipusztulásra volt ítélve az állatállomány, a gazdaság romokban hevert, az emberállomány meg úgy elszegényedett, hogy a halálán lévő sem tudott paraszolvenciát adni.

     Tehát maradt, mint jövedelmező vállalkozás a politika, és mindazon monopóliumok, kapcsolatok, melyek a hatalommal járnak. De mi várt a megmaradt betegekre és az állatállományra? Egy orvostól hallottam akkor, hogy ismerve ezen kollégák emberi és szakmai színvonalát, jobb, ha a politikában tevékenykednek, mert kevesebb kárt okoznak, mint egy kórházban. Köztudott volt, hogy 70-es, 80-as években szabott volt az orvosi diploma ára. De bizony nem találtak országos nyavalyáinkra gyógyírt a tudós orvosok sem, hisz sokan közülük még egy aranyeret, epekövet, vagy vakbélgyulladást sem voltak képesek felismerni. A diagnózisaik rosszak, sok műtét felesleges, orvosságaiknak több a káros hatása, mint a jó, műhibák eltussolva, a kórházi fertőzések, kiszáradások mindennapivá váltak, az emberi és állati szenvedéssel szembeni empátiájuk csekély. Bizonyára vannak közülük, akik alkalmasak voltak politikai pályára, no de ennyien. A betegek mellett maradt többség meg belerokkant a munkába, a sziszifuszi küzdelembe.

   Aztán, úgy 2000 táján váltás történt, az olaj, útépítő és egyéb lobbyk kiszorították a doktor urakat a döntéshozatalból, és nem maradt más, mint elindulni külföldre, akár három-négyszeres vagy többszörös fizetését, mert ott még van fizetőképes betegállomány. Úgy érzik a magyar orvosi kasztnak sokkal magasabb életszínvonal dukál, mint egy átlag magyarnak.

  Afrikai sámánkunyhók szintjén működő körzeti rendelőkben azon versenyez orvos és asszisztens, hogy ki tud előbb megszabadulni a betegtől. Mindezt az orvosi társadalom érdekében írom és nem ellene. Ma már svájci adománypénzen működtetnek tizenkilenc hátrányos helyzetű körzetben orvosi rendeléseket, mert azért akkor is kell, hogy érjen az élet valamit, ha magyar. Hogy mindezt mégis, mint volt és leendő páciens le merem írni, azért van, mert, ha jő a kaszás, ők vajmi keveset tudnak tenni ellene.

       Ezen írásom első változatát egy helyi lap leközölte, másnap begörcsöltem egy vesekővel. A röntgenes kisasszony felsikoltott örömében, mikor meglátott. -Az Isten ujja, -jelentette ki elégedetten. Azóta már nyugdíjba ment, a férje meghalt egy orvosi műhiba miatt, ő is súlyos beteg, és már nem emlegeti az Isten ujját, mert annak semmi köze egyes magyar korrupt orvosokhoz. Erőt, egészséget, Doktor Urak, Doktor Nők!

1968-201....