Időnként, ahogyan ma este, megállok egy pillanatra, elgondolkodom. Emlékeim közt kutatva és azokat újra átélve eszmélek rá, hogy mi történik velem 10 hónapja. Hogy mennyire megváltozott minden...egyszerre ijesztő és gyönyörű a felismerés, hogy egymás kezét szorítva, szinte észrevétlenül növünk fel, válunk igazán felnőtté.

Ő az egész életem. Szinte lemondtam magamról, mert már Ő a felelős értem. Ő a sorsom, Ő a reményteli jövőm. Én pedig az Övé vagyok...Igazán így van, ahogy mondom.

Sokszor megkérdeztem Tőle az eltelt idő alatt "Gondoltad volna, mikor először megláttál..?" A válasza az egyszerű "Nem" helyett elsőre is az volt, "Reméltem."
Hogy meglátott valamit kacér mosolyomban első alkalommal és napokig az lebegett a szeme előtt, nem tudta elhessengetni maga elől. Ez a tekintet adott neki erőt ahhoz, hogy elhívjon ilyen ismeretlenül egy találkozóra. Emlékszel? Nálad voltam mikor történt...

Nos, miután visszautasítottam a meghívását és nyugtáztam, úgysem fogunk többször találkozni, pár nap múlva megjelent a munkahelyemen. Áthelyezték, s Ő nagyon örült neki, tudta, hogy így láthat még.

A helyzet pedig úgy alakult, hogy elkezdtünk beszélgetni és minél több időt töltöttem Vele, annál többet akartam még. Annyit viccelődtünk, évődtünk, harcoltunk egymással. Olyan meglepő dolgokban hasonlítottunk. Soha nem találkoztam hozzá foghatóval. És ráadásul majdem egy évvel fiatalabb, hát hogy van ez?

Találkoztam valakivel, aki le tudott győzni engem. Aki kihívás volt, és élveztem azt is, ha vesztettem. Mert igazából Vele nem tudtam veszteni, csak nyerni...

A fiú, aki a harmadik randevúnk végén átnyújtott két egymásba hajtogatott papírlapot. Csak azután szabadott kinyitnom és elolvasnom, miután hazaértem. A szerelmes verstől, melyet nekem, rólam írt, a mai napig libabőrös leszek és a meghatottságtól a sírás kerülget. Akkor el is pityeregtem magam... Engem soha senki így nem szeretett. Annyira remélem, hogy megérdemlem Őt. Annyira jó, annyira tiszta.

Emlékszem a pillanatra, mikor először néztem bele hosszasan és igazán mélyen a szemébe. Emlékszem, mert egy konkrét érzés hasított belém a látvány hatásásra. A Jóistent láttam lakozni azokban a szemekben. Kívül kék és belül zöld színek. Benne van az egész világ. Az égbolt ragyogó kéksége, az éltető víz tisztasága és a termékeny föld zöldbe borulva.

A tenyerén hordoz, elkísér mindenhova, ha csak ideje engedi. Minden nap elmondja, mennyire gyönyörű vagyok és, hogy mennyire szeret.

Együtt tervezzük a jövőt, egyre gyakrabban beszélünk róla, de ez igazáből már régóta így van, ahhoz képest, hogy még nincs egy éves az ismertségünk. De Vele olyan természetes minden, így az is, hogy együtt maradunk örökké. Gyermekeket szeretnék szülni Neki, tudom, hogy csodálatos Apa lesz... És annyira várom, hogy én is anya lehessek, hogy kettőnkből új életet adhassak. Gyakran elképzelem, milyen jó lesz velük otthon. Főzök, takarítok, játszok velük. Elmegyünk együtt vásárolni, jászótérre, oviba és este együtt várjuk haza Apát...

Tudom, hogy a Jóisten keze van a mi találkozásunkban. Annyira véletlen történt, ezer meg egy dolog kellett hozzá, hogy pont így alakuljon minden. Olyan hálás vagyok Neki Daniért, annyira megérte kivárni, sok éven át kínlódni és vágyakozni. Mint oly sokszor, ebben is igazad volt...

Még imádkozni és templomba járni is együtt szoktunk. Isten tanítása szerint próbáljuk élni mindennapjainkat és az Ő tanítása szerint szeretjük egymást is.

Teljes bizonyossággal tudom, hogy megtaláltam azt, akit oly sok évig vágytam. Nincs szükségem további férfiakra, keresgélésre, mert nem vágyom se többre, se másra. Csak Rá.

Őt szeretném. Danit.