Németországban az autóutak, és autópályák szélénél szintén üvegből vannak a kerítések, vagy plexiből.(?) A hamburgi kikötő elképzelhetetlenül nagy. Olyan hatalmas hajókat elképzelni sem tudtam eddig, amilyenek ezrei (!!!) sorakoznak a kikötőben. Belesajdul az ember szíve, hogy Magyarország milyen kicsi lett…
     Hatalmas szélkerekek tömegét látjuk. Később megtudtuk, hogy ezek annyi áramot termelnek, hogy szinte egyáltalán nem kell fizetni az áramért. Végre megérkezünk Dániába. Előre felkészítettek bennünket, hogy állandóan esni fog az eső, hideg lesz, és legalább 10 kilót fogunk fogyni a kaja miatt. A levest nem ismerik, a fő étkezés reggel van. Délben esznek némi főtt ételt, este is valami hasonlót. Már előre örültem a megelőlegezett fogyásnak…
    Odense Dánia harmadik legnagyobb városa. A házak vörös téglákból épültek. Az ablakok viszonylag kicsik, nincs függöny rajtuk, de minden ablakban van egy kis kerek koszorú-szerű, vagy cserepes virág, amit az ablak közepére állítanak, mindenféle giccses dolog mellett: Nippek, állatfigurák, vázák. Szinte mindegyikben van egy porcellán macska. Nem tudtam meg mi az, de valami jelentősége mindenféleképpen lehet. Nyugodtan be lehet nézni az ablakokon, mindent lehet látni, mit csinálnak odabent. Nem szégyenlősek. A házakban – az ablakokon belátva – enyhén szólva, nem túl nagy a rend. ( Hasonló a lányaim szobájában időnként található rumlihoz.)
     Nincs kerítés sehol, csak kis sövény – fél méter magas talán - a házak oldalánál, elejénél. Ennek magassága talán fél méter ha van, a szélessége pedig öt - hat centi. Fogalmam sincs, hogy tudják ilyen vékonyra, és tökéletesre vágni. Olyan, mintha egy vastagabb zöld papírral csinálnának egy aprócska keretet a ház köré. Ugyanezt tapasztaltuk a temetőkben. Ilyen keskeny sövénnyel választják el egymástól a sírokat, és ami igazából széppé, és érdekessé teszi, hogy a sövényeken nincs egyetlen sárga-barna levél. No és a sírok! Igen csak meghökkentem azon, hogy ezek nagy többségére földiepret ültettek. Kicsit morbid a gondolat, de olyan, mintha azt hinnék, a földieper a hoiltak eledele, és éjszakánként feljönnek érte...
     Visszatérve a sövényekhez,  gyönyörű zöld az egész, és a levelek úgy fénylenek, mintha viasszal kenték volna be őket. Ez nyilván az ózondús levegő miatt van.
      A bejárati ajtók sokszor teljesen nyitva vannak. Egyáltalán nem félnek, hogy kirabolják őket. Nagyon sokan biciklivel járnak, ez afféle nemzeti jármű náluk. Nap közben gépkocsit alig lehet látni.  A nők iszonyatosan rusnyák. Az a dühítő, hogy nem csúnyák, egyszerűen ízléstelenül öltöznek, és topisak. Szinte indigóval lekopírozva, valamennyinek fakó szőke haja van, mindenkinek egyforma hülyegyerek frizurával. Régen az állami gondozott gyerekeknek csináltak effajta frizurát. A homlok közepénél egyforma hosszúságúra nyírt frufru, majd a váll fölött ugyanígy egyforma hosszúságúra lenyírt haj, - olyan kocka alakra, - Szóval lerajzolok egy-két jellemző pofát…

A szálloda ablakán nincs függöny, a szemközti ház ablakából tökéletesen be lehet látni, ahogyan mi is belátunk hozzájuk de amúgy elég jó. Legalábbis az a szoba, ahol én vagyok. Engem nagyon kedvelnek, aranyosak hozzám. Van, aki olyan pici szobát kapott, hogy ahhoz, hogy az egyik be tudjon menni, a másiknak rá kellett feküdnie az ágyára. Ebből persze botrány lett, végül az ottani vezető – egy Nyíregyházáról Dániába férjhez ment nő, Judit – intézkedett, és nagyjából megoldódott a gond. Egészen jól aludtunk, csak az a baj, hogy itt éjszaka 11-kor még nappali világosság van.
     A reggeli furcsa volt. Sok mindenből lehetett választani. Gondoltam, eszem rántottát, az jó kiadós kaja, akár egész napra  el van vele az ember. Rá is fáztam! Nem sóval, hanem cukorral készítik. Valahogy begyűrtem, de utána kénytelen voltam mást is fogyasztani (sajtot, ivólevet), hogy a szörnyű cukros rántotta íze, és a hányingerem tovaszálljon… 
     A dán férfiak elegánsak, csinosak (a nőkkel 180 fokos ellentétben), öltönyben járnak. de mind fakó színű hajjal.  A nők szörnyen topisak, egyáltalán nem adnak magukra. Otthon nálunk a vidéki parasztasszonyok is elegánsabbak.

Hétfő van. A reggeli után megyünk a Megyei Önkormányzathoz. Itt három nő és egy férfi (ő az önkormányzat elnöke ) fogad bennünket. Arról lesz szó, hogy Dániában hogyan törődnek az állami gondozott gyermekekkel. Tizennyolc éves korukban önálló lakást kapnak, amiért nem kell fizetniük! Gazdag ország. Az egy főre jutó gdp Amerikában 24.000 dollár,  itt 37.000.
     Furán dolgoznak. Több munkahelyen egyszerre, egy időben, de egy helyen csupán 1-2 órát. Pl a mi szállodánkban a reggelinél van egy hölgy, aki kiszolgál bennünket, aztán vacsoráig egy teremtett lelket sem látunk. Van egy TV, amin bekapcsolva egy gombot, a képernyőn megjelenik valaki, és a TV-n keresztül lehet vele beszélni, elmondani a problémát, és intézkednek. A bejáraton kártya bedugásával  kell bemenni.
     Visszatérve a Megyei Önkormányzathoz. Az előadás nagyon érdekes volt, de a kezdés kissé meglepett bennünket. Dániába indulásunk előtt úgy informáltak bennünket, hogy jó sok kaját vigyünk, meg reggelente jól lakmározzunk be, mert éhezni fogunk. Örültem is, mint kutya a farkának, hogy na most… itt a lehetőség pár kiló leadására.
     Megreggeliztünk a szállodában, úgy teletömve a hasunkat, hogy moccanni sem bírtunk. Aztán a busz reggel hajszál pontos érkezéssel, 9 órára elvitt a kb 10 percnyire lévő Önkormányzat épületéhez, ahol bevezettek bennünket egy nagy terembe, bejött a három hölgy és a fickó, köszöntöttek bennünket, majd leültek némán az asztalukhoz. Az egész teremben a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Eltelt vagy öt perc így csendben. Nem értettük a helyzetet, ami számunkra igen kínos volt, míg végül berohant két kislány, és másodpercek alatt telerakta az asztalokat friss, illatozó zsemlével, kávéval, tejeskávéval, teával, vajjal, sajttal, lekvárral, mézzel. Mi ültünk tele hassal, hisz a reggeli után úgy éreztük, egyetlen falat sem menne le a torkunkon. További néhány kínos néma perc után az idegenvezetőnk finoman értésünkre adta, hogy az ottani illem szerint addig nem kezdhetik el a tárgyalást, amíg meg nem reggeliztünk. Így aztán nekiestünk a második reggeli elfogyasztásának. Amikor végeztünk, a két kislány ismét másodpercek alatt leszedte a terítékeket, és ekkor nagy báj-mosollyal elkezdődött a mi informálásunk. Amikor végeztek, szót adtak nekünk is. Mindez csekély másfél óra alatt. Fél tizenegykor ugyanis – mint amikor egy késsel valamit ketté vágnak – abbahagyaták a beszélgetést.
     Ismét berobogott a két kislány, megterítették megint az asztalokat, és következett a tízórai, megint mindenféle finomsággal. És… kötelezően enni kellett, aztán újra jött a másfél órás további csevegés.
     Másodpercnyi pontossággal, 12 órakor felálltak, és lekísértek bennünket az ebédlőbe. Meglepetés volt, hogy finom ebéddel vártak bennünket. (Krumplipüré, bárány és pulykasült gomba mártással. Az íze mennyeien finom volt. Desszertnek egy kis tányéron hoztak mindenkinek csokoládékat. Jól belakmároztam belőle, a többit meg eltettem a lányoknak, mert annyira finom volt, hogy muszáj volt hazavinni belőle. Az asztalok csodaszépen voltak megterítve. Jellemző rájuk, hogy még a wc is tele van virágokkal díszítve, és hihetetlenül szép dekorációkat csinálnak, szinte művészien az asztalokra.  Az irodák, az ebédlő…minden csupa virág, gyertya és egyéb díszek… Itt is olyan cserepes virágokat tettek az asztalokra, amilyeneket soha még nem láttunk. Végigvezették a virágok hajtásait egy kör alaku valamin… úgy nézett ki, mint egy csodaszép virág-koszorú az asztal közepén…Az ilyen díszítések -űbárhova mentünk,- mindenhol így voltak. 
     Ebéd után felszálltunk ismét a buszra, és mentünk Middelfarth-ba. Ez egy másik város. Dániában még a Németországinál is jóval több szélkerék van. Nem fizetnek az áramért  semmit, mert ezek a szélkerekek annyi áramot termelnek, amit fel sem tudnak használni.
     A társaság egyre jobban összerázódik. Engem kissé zavar a „nevem” miatti túlzott ajnározás. Igazság szerint mindig is hányingert keltő volt számomra az effajta viselkedés. A ’90-es választásokat követően, amikor az új kormány felállt, és kiderült, hogy az egyik miniszter közeli hozzátartozóm, olyan „nyalás” – lavina indult meg, hogy már szinte rettegtem a munkahelyemre bemenni. Olyan emberek, akik addig a közelembe se kerültek, naponta kerestek meg nyálas szövegekkel, amit leírni is képtelenség lenne.

   Ahogy telik az idő, egyre többükről derül ki, hogy nem is komcsik, - mint ahogy korábban gondoltam - többségük nyíltan szidja is a baloldalt. Mivel rólam egyértelműen tudják, hogy „jobbos” vagyok, azt hiszem, ennek köszönhető a nagy becsben tartásom. Úgy látszik az emberek nem merik felvállalni még mindig párt-hovatartozásukat, csak akkor, ha látják, kiben lehet megbízni. Persze megértem, féltik az állásukat. 
     Este alig tudtam elaludni. Hiányoznak a drága Picikéim! Egész úton azon gondolkozom, mit csinálnak otthon, biztosan jól vannak-e, és mivel lepjem meg őket! Kicsi Nitám, biztosan anyáskodik a húgai fölött. Ő olyan megfontolt, okos és türelmes. No és persze a picike unokám hiányzik a legjobban. Liácskának egészen biztosan sikerült a vizsgája. Tudtam én, hogy okos kislány! Kis Manócskám meg a legstrammabb csajszi! Nehéz ez a három hét nagyon nélkülük, de sok az élmény, és majd beszámolok mindenről.

     Szerencsére nagyon jó időt fogtunk ki, pedig azt mondták, hogy 9-10 fokra számítsunk, és arra, hogy folyton esni fog az eső. Hát ez nem jött be, mert eső alig van. Vagyis egyik pillanatban elered és szakad iszonyatosan, úgy tíz percig, aztán egy pillanat alatt eláll, és mintha soha nem esett volna, verőfényes napsütés lesz.  Ez így váltakozik időnként.  Egy gondunk van mindössze: Únjuk a buszozást!
     Ebéd után indulunk egy olyan helyre, ahol egy fiatal pár  öt állami gondozott gyermeket nevel. Átmegyünk a tengeren, vagyis a világ 2. legnagyobb lengő hídján. Szörnyen hosszú a híd, és én pokoli rosszul vagyok rajta. A „tetthely" egy mesébe illő erdő közepén van, egy csodaszép kastély (nem túl nagy). Itt egy 24 éves, kivételesen szép nő fogadott bennünket. Az apjáé volt ez a kastély. Most ő lakik benne a férjével, és lelkileg sérült ( alkoholista, bűnöző szülők ) gyermekeket nevelnek, luxus körülmények között. Hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenkettő évesek, és nagyon aranyosak. A környezet hihetetlenül szép.
     Hatalmas üveg pálmaház tartozik a kastélyhoz, ami tele van mindenféle egzotikus növénnyel, pálmákkal. A növények között asztalok, gyönyörű szép padok, a pálmafák között kifeszített nyugágyak.
     Az asztalon mennyeien finom szőlő, zöld alma, narancs, mandarin, és datolya, frissen leszedve a fáról. Ilyet még nem ettünk, de nagyon finom volt. No és legalább 15 féle üdítő, és persze sör. Az első kérdésünk rögtön azt volt, minket nem akarnak-e itt „nevelni”?  A kastély parkjában golf pálya, foci pálya, és egyáltalán, ami a szemnek-szájnak ingere, minden biztosítva van a gyermekek részére, hogy lelkileg „magukra találjanak”.
     Mindehhez hozzájárul az ózondús levegő miatt az a hihetetlen szépségű zöld, ami szinte lenyűgözi az ember szemét. Ilyen csodaszép „zöldet” még sohasem láttunk. És nincs sehol egy száraz ág, elsárgult levelek, félre nőtt bokrok, fák. Az erdő olyan, mintha a Paradicsomban lenne az ember. A fák és bokrok között nincs egy szál dudva, csak csodaszép fű. Fogalmam sincs, hogyan tudják úgy gondozni. El sem lehet mondani, mennyire sajnáltuk otthagyni! Innen visszamentünk Odensébe. Sétáltunk egyet a város utcáin, megnéztük Andersen házát.

Dánia egy igazi meseország. Odense pedig olyan, mintha Andersen meséjéből léptünk volna elő. Ici-pici házak. Nagyon alacsonyak, mégis kétszintesek. Az ablakok a hasamnál kezdődnek, függöny nincs rajtuk, csak a szokásos „giccses” nippek, a porcellán cica, meg a virágok díszelegnek az ablakokban. Andersennek igen könnyű volt ilyen környezetben meséket írni. Amikor jól kisétáltuk magunkat, akkor beültünk a „Rút kiskacsa”  étterembe vacsorázni. Szerencsére a költségeket az odensei önkormányzat állta, egyébként a bugyinkat-gatyánkat is el kellett volna adni. Persze náluk mások az árviszonyok. Ha magyar pénzbe akarom átváltani az egy főre eső vacsora költségét, akkor az 15-20.000 Ft/fő lett volna. (Nem vicc!)
     Az asztalok meg voltak terítve gyönyörű szépen, tele virágokkal, gyertyákkal, szépen díszített tányérokkal. Aztán vártuk, hogy megjelenik a pincér és hozza a kaját. A fiúk (jellemzően rájuk) már a hasukat fájlalták, annyira éhesek voltak, de a pincér csak nem jött. Aztán végül a tolmács közölte velünk, hogy toljuk félre a gyönyörű terítékeket, és menjünk ki a másik helyiségbe, fogjunk meg egy tányért magunknak, és rakjuk tele azzal, amivel akarjuk. Na, ott aztán volt minden, amit az ember szeme, szája, meg a gyomra csak kívánni képes. Először még szerénykedtünk – nehogy azt higgyék, hogy a magyarok zabálni mentek oda. - Aztán a fiúk miután kinyalták fényesre a tányérjaikat, kitalálták, hogy még éhesek. A tolmács szólt, hogy fogják meg a tányérjaikat, vigyék ki az előző helyiségbe, tegyék le az arra kijelölt helyre, majd fogjanak meg egy tiszta tányért, és rakják tele maguknak ismét, mert itt a vendég addig nem mehet el, amíg jól nem lakott. Mindegy mennyit eszik, az ár ugyanannyi. Mondanom sem kell, a fiúk egyből elfelejtették az illemet…
Egyszóval annyit és annyiszor szedhettünk magunknak, ahányszor és amennyit akartunk. Degeszre ehettük magunkat. A húsok - pulyka, bárány, marha, sertés, csirke, vadas, stb - mind zsír nélkül. Rengeteg különböző féle szósz, fölségesen finomak voltak. Aztán reszelt sárgarépa, uborka kockára vágva, sajt tömegével, kukorica, sárgadinnye, savanyított, ízesített fokhagyma, és rengeteg ismeretlen zöldség és gyümölcs. 
     Az asztalon egy üveg hét decis bor volt, mi pedig voltunk tizenhatan, plusz az odensei önkormányzat képviselője, Dorte. Az elfogyasztott kaja-mennyiség egy jókora lakodalomnak felelt meg, ezért gondoltuk, hogy a bort kihozták mutatóba, hogy ízlik-e, aztán hozzák a többit.
     Jött a pincér, mindenkinek a poharába töltött jó indulattal mondva, úgy fél decinyit, aztán az üvegbe maradt néhány cseppnyivel eltávozott… Gondoltuk, hozza a többit, de nem hozta. Amikor azt a kevéske bort a szánkhoz vettük, a Dorte közölte, hogy a dánok legfinomabb borát szolgálták fel nekünk, a tiszteletünkre, úgy nézzünk rá. Erre még én is majdnem hangosan felvihogtam. Bár nem vagyok nagy ital,-és bor szakértő, de annyit azért értek hozzá, hogy nálunk a Kövidinka, - ami azt hiszem a legolcsóbb borok egyike- is jobb bor volt annál, mint amivel megkóstoltattak bennünket.
     Ez még hagyján, de kiderült, hogy annak a bornak az aranynál is magasabb az ára. Egy hét decis bor ára ott 20.000 Ft körül volt… Aztán megtudtuk, hogy tök hülyék a szőlő-termesztéshez, így a bor készítéséhez is. Az ital amúgy is iszonyatos áron van náluk. Mindjárt gondoltam is rá, hogy a legközelebb, ha megyünk, viszek egy-két ládával a legolcsóbb borokból, eladom őket, aztán a pénzt visszahozom, és átváltom forintra. Pillanat alatt meggazdagszom…
     Gondoltam, a búcsú-vacsorán előveszek abból a tokajiból, amit vittem magammal, aztán megkínálom őket, vajon ahhoz mit szólnak. Hm… nem lövöm le a poént.

folyt.köv.