Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Csoda bugyelláris

Adalberto
Adalberto képe

Volt nekem egy barátom, és annak volt egy öregapja, akitől hallottam ezt a mesét.

Egyszer hajdanában, nagyon, nagyon régen, amikor még a folyók visszafelé folytak. Az egyik picinyke faluban élt egy ember. Olyan szegény volt, hogy még a koldus is inkább vitt neki valamit, minthogy markát nyújtotta volna feléje. Sokszor napokig nem evett. Attól félt, hogy a koplalástól megnőnek a fogai, és nem férnek be a szájába.

Ezért elhatározta, hogy ezentúl fakérget fog rágcsálni. Elment a közeli erdőbe, és az erdő legnagyobb tölgyfájáról lerántott egy jókora kérget, s hazavitte. Úgy gondolta ez napokig kitart, és lesz mit rágnia.

Kiült a háza elé a kispadra fakérget rágcsálni, hogy legalább a szomszédok lássák, van mit ennie.

Amint ott üldögélt a háza előtt, éppen arra ment egy vándorköszörűs. Hangosan kiabálta:

–  Késeket, ollókat, beretvákat, egyebeket élezek!

Amikor meglátta a szegény embert, hozzálépet, majd megkérdezte:

–  Jóember, kell-e köszörülni kést, bicskát, vagy valami mást?

–  Minek kellene? Hiszen nincs, mit ennem. Nincs, mit elvágjak. Nem kell nekem éles kés.

A vándorköszörűs elcsodálkozott:

–  Még, hogy nincs, mit ennie? Kend, most is rágcsál valamit. Tömi a bendőjét.  

–  Ej, mesteruram, fakérget rágcsálok, hogy fogaim meg ne nőjenek. Nem rendes étek kényezteti a gigámat.

–  Fakérget rágcsál? Még ilyet sem hallottam. De egy jó éles bicskával, még a fakérget is könnyebb lenne lehántani. Adja csak ide azt a bicskát, megélezem!

–  De nincs nekem egy árva petákom sem, hogy kifizessem a munkadíjat.

–  Nem kérek érte semmit. Ingyen megszámítom. No, csak kotorássza elő azt a vágószerszámot! Meglátja, nem bánja meg! Még ajándékot is adok, egy szép bugyellárist.

A szegény ember hitte is, meg nem is, amit a messziről jött vándorköszörűs mondott. Tán magában azt gondolta, hogy bolond iparossal hozta össze a Jóisten. Kár lenne egy eszement emberrel vitatkozni, még a végén összeverekednének, és ki tudja, melyikük lenne az erősebb.

A zsebből elővette az ócska, félig rozsdás bicskát.

–  Tessék, élezze meg, ha annyira vágyik rá!

A vándorköszörűs olyan élt köszörült a rozoga bicskának, hogy az tán még a vasat is elvágta volna.

–  Készen is vagyok – mondta, nézegetve a bicska élét, majd átnyújtotta a szegény embernek. – Nem kell érte fizetni. Ellenben, megajándékozom egy bugyellárissal. Egy öregembertől kaptam, aki ezzel fizetett, amikor megköszörültem a kését. Nekem nem kell, ilyen ócskaság. Legyen a magáé!

A szegény ember megköszönte a bicskájának a megélezését és az ajándékba kapott bugyellárist.

Közben az utcán gyülekezni kezdtek a falusiak. Mindenki kezében volt valami köszörülni való. A vándor mesterember nekilátott a munkának és késő estig dolgozott, szinte megállás nélkül. A köszörűkő csak úgy szórta a szikrákat, amikor az acélon. Olyan volt, mint egy tűzijáték. Tetszett is a gyerekeknek. Anyjuk alig bírta elvonszolni őket a köszörűkő mellől.

A szegény ember miután megunta a bámészkodást, bement a házba. A bugyellárist letette az ágya mellé az asztalra.

Gyorsan elaludt, és éjjel töltött libáról álmodott. Álmában nagyon gazdag ember volt. Kilenc szolga hordta körben, a házban a jobbnál jobb ennivalókat.

Az egyik szolga éppen át akarta nyújtani neki egy aranyserleget, amikor az véletlenül kiejtette a kezéből. A serleg csörömpölve a padlóra hullt. Erre a szegény ember felébredt. Ki tudja, miért a szeme az asztalon lévő bugyellárisra vetődött. Többször is meg kellett dörzsölnie a szemeit, mert olyat látott, ami hihetetlen volt számára. A bugyellárisból ezüst és aranytallérok potyogtak ki.

Azt hitte, hogy még mindig álmodik. Mindjárt az egyik guruló aranytallér után kapott. Hamarosan meg kellett állapítania, hogy ez nem álom.

Valóban a bugyellárisból ezüst és aranytallérok potyognak ki, mint ősszel a gesztenye a burkából.

Hirtelen azt sem tudta, mitévő legyen. A szobában mindenfelé gurultak széjjel az ezüst és aranytallérok. Egész éjjel azokat gyűjtögette össze egy nagy zsákba. Reggelre olyan sok lett, talán még a királynak sem volt ennyi.

Egyszeriben gazdag ember vált belőle. Amikor egyet elköltött a tallérokból, mindjárt kettő pottyant ki a bugyellárisból. Soha ki nem fogyott. Mindig újabb és újabb ezüst és aranytallért adott gazdájának, aki szép, nagy házat építetett a kicsinyke vityillója helyébe. Teheneket vásárolt, de vett még egy tüzes hátaslovat is. Azon ment vasárnaponként a templomba.

A szomszédban lakott egy irigy ember. Még a levegőt is sajnálta másoktól. Amikor észrevette a szegény ember gyarapodását, iszonyatos irigység kerítette hatalmába. Mondta is a feleségének:

–  Eridj, asszony a szomszédba! Nézz körül, honnét telik a szomszédnak erre a nagy gazdagságra?

A feleség a szomszéd ablaka alá lopózott, amikor besötétedett. Majd hanyatt esett meglátván a szomszédját az asztalnál ezüst és aranytallérokat számolgatni. Amint ott számolgatta a vagyonát a bugyellárisból meg csak gurult kifelé a csengő – bongó tallér.

Otthon elmesélte a férjének, akinek a fejében azonnal megszületett a haditerv.

–  El kell lopni! Addig nem nyugszom, amíg meg nem szerzem.

De ezt már nem bízta feleségére. Másnap este maga indult el tervét megvalósítani.

Kileste szomszédját, mikor nyomja el az álom. Óvatosan besurrant a házba, és magához vette az asztalon hagyott bugyellárist.

Boldogan szaladt vele haza. Lelki szemei előtt megjelent, hogy hamarosan, talán már holnap reggel, ő lesz a világ leggazdagabb embere.

Amint hazaért, mindjárt a legnagyobb asztalra tette, és feleségével együtt leültek melléje lesni a csodát. Türelmetlenül várták, mikor kezd kigurulni belőle az ezüst vagy aranytallér.

Eltelt egy perc, eltelt még egy, vagy talán több is, de bizony egy árva tallér annyi sem hullott ki belőle.

Nem értették, mi történhetett. Talán valamit rosszul csináltak? A feleség oldalba bökte az urát, és mondta:

–  Próbáld meg kinyitni a patentját, hátha ezért nem ad ezüst és aranytallérokat! Nyisd ki jó nagyra a bugyelláris száját!

A férj megfogadta, amit az asszony tanácsolt neki, és szélesre kinyitotta. Kíváncsian belenézett, de mindjárt meg is bánta. Odabentről egy ördög vigyorodott rá. Ha még csak vigyorgott volna, hanem egy villámgyors mozdulattal be is rántotta őket a bugyellárisba, ami egy szempillanat alatt bezáródott. Bárhogy is kapálóztak nem tudtak kiszabadulni. Sőt minél jobban fészkelődtek annál mélyebbre kerültek, s végül lepottyantak a pokol kénköves tűzébe.

Reggel a szegény ember hiába kereste a bugyellárisát az asztalon. Csak a hűlt helyét találta. Ennek ellenére mégsem keseredett el. Már úgyis annyi ezüst és aranytallérja volt, hogy nem tudta hová tenni. Élete végéig bőségesen megélt belőlük, még akkor is, ha néhanapján egy szegény koldus kopogott be az ajtaján alamizsnát kérni.

Elhatározta, hogy asszony kerít a házhoz. Mégis csak párban szebb az élet. Erre nem is kellett sokáig várni, mert a falu alvégén lakott egy szép leányzó, akit már régen kinézett magának.

Elment hozzá szépen kiöltözve és szüleitől illően megkérte a lányuk kezét. A szülők boldogan igent mondtak, és rá három hétre meg is tartották az esküvőt. Évek múltával annyi gyermekük született, mint rostán a lyuk vagy talán még eggyel több is. De ezzel nem törődtek, boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Rovatok: 
Mese