Elsuhanni láttam nappalim ablakából egy nagy madarat. Valamit éreztem, valamire gondoltam, de hiába szaladtam az ablak közelébe, már nem láthattam miféle madár volt az. Másnap fotókat kaptam, szívet melengetőt. Fény derült a madárra! Ő volt az! Őt láttam!

   Kelep Levente!
    A Csernyei kultúrház közelében lévő villanyoszlopon élt feleségével Helgával. Három éve, miután délre költöztek Helga megbetegedett. Valami vegyszeres bogarat evett, ettől állandóan öklendezett, és híg székletet ürített. A távoli Afrikában még pici erőre kapott, ebben mindenki támogatta, de amikor Csernyére beköszöntött a tavasz, már csak Levente érkezett meg. Egyedül. Helga odaveszett. Levente bánatosan körbenézett, várt pár napot, - tudj Isten miben reménykedett -, pár gallyat is hozott a fészekre, hátha történik valami csoda.
      Mi emberek azonban tudjuk, csodák nincsenek. Vagy mégis? Ez évben megkésve ugyan, de mégiscsak megjött. Bizonyára azért, mert hosszan kellett újdonsült párját meggyőzni, hogy csuda jó helyre hozza el. Olyan helyre, ahol csak keveset kell igazítani, javítgatni a második éve lakatlan fészken, és talán még arra is lesz esély, hogy fiókákat költsenek a délre repülés idejéig.
    Levente új párjával olyan helyre jött, ahol az emberek nem bántják az állatokat, főleg a gólyákat nem, hiszen emlékeznek rá, milyen sok gyermeket pottyintottak be valaha a családok portájára. Szokták nekem is mondani: téged is a gólya hozott Marika! És még emlékszem arra , hogy Andika is írt levelet gólyáéknak, hogy hozzanak neki kistestvért, ha csak lehetséges, mert ő azt annyira szeretné. A legeslegjobban.
   Szóval, az úgy történt, a mi özvegy Kelep Leventénk repkedett fészekről fészekre, több gólyapárhoz benézett, hátha esetleg valahol hasznát veszik, befogadják. Így talált rá Péterre és Hajnalkára. Ismerte őket még Afrikából. Elkeseregte bánatát, Helga elvesztéséért érzett mérhetetlen fájdalmát. A gólyapár befogadta , és hármasban éltek, nevelték a fiókákat, ügyelték a rendet. Két szezonban volt ez így, és bár Levente mindig hazaszállt pár napra a Csernyei fészekre, ott lakni egyedül nem tudott. Úgy érezte, nem olyan öreg még, hogy ne találjon új feleséget magának. De úgy van ez gólyáéknál is , mint az embereknél. Életig hűségesek párjukhoz. Ezért nem volt könnyű a dolga.
     Visszarepült hát barátaihoz Apátiba. De , - jaj mit látott? Mit kellett megérnie? Péter barátja az iskola udvarán feküdt aléltan. Leszállt hozzá, óvatos szárnycsapásokkal, már a levegőből kérdezgette:
- Péterkém! Mi történt veled?
- Kamasz gyermekek megkínoztak. Lábamat eltörték, fejem kővel zúzták, szárnyaim tollazatát megtépkedték. Érzem elszáll belőlem a lélek.
- Levikém! - kelepelte alig hallhatóan, - keresd meg a páromat Hajnalkát, talán még segíthetsz neki a fiókák kiköltésében.
- Mindenképpen megkeresem Petikém! Ígérem gondját viselem majd. Az ég legyen veled.
    Könnycsepp gördült le szeméből. Levegőbe szállt , és egy nagy tiszteletkört írt le barátjáért. Felhők magasságából nézegette a tájat, hol merre látja Hajnalkát. Hosszasan körözött, leszállt egy-egy családhoz, érdeklődött. De Hajnalkát senki sem látta. Közben beesteledett és Levente szomorúan arra gondolt: - egyedül maradtam, házam messze innen lakatlan, csak repdesek itt a nagyvilágban. Pedig – hej – ha Hajnalkát megtalálnám, talán ketten még lehetnénk egy pár! - Nem adom fel! Reggel tovább indulok, tovább keresem őt.
    Így is tett. Sok-sok lápost, élelemben gazdag lelőhelyet megnézett egyre szólítgatva Hajnalkát. Amikor már majdnem feladta, jött a kelep:
- Itt vagyok Levente! Mi történt? Hol van Péter? Napok óta hiába várom! Hajnalka elkeseregte, hogy élelemért kellett indulnia. A fészkét elhagyva, a tojásokat senki sem melengette ez idő alatt, ezért azok fáztak, és megzápultak. Nem lesznek kis gólyák idén. És még a párom is elvesztettem!… Ekkora fájdalmat nem tudok elviselni, nincs elég erőm.
Leventének egyből eszébe jutott az üres Csernyei fészek.
- Hajnalka! volna kedved velem jönni? Tudok egy nagyon jó helyet. Odarepülhetnénk.
- Mit gondolsz, jó lesz nekünk itt? - mutatta a régi fészket.
- Igen azt hiszem. Az eddig megnézettek közül, ez a legszebb hely.
- Én itt születtem Hajnalkám. Szüleim itt tanítottak repülni, rögtön a rét felé vettük az irányt. A rét egykor lápos volt, telis-teli jóféle békákkal, gyíkokkal, finom húsú bogarakkal. Háborítatlan terület, amolyan terülj-terülj asztalkám. Mikor már nagyobbacska lettem, elvittek Dolozsdra a kenderáztatóhoz. Na az volt csak az igazi inyencségek tárháza. Itt mindig találunk finom falatokat. Nagyon jó volt itt gyerekeskedni. Újból itt lakni, itt élni, bizton hiszem, megint jó lesz. Az emberek is jók. Majd meglátod mennyi feladatunk lesz, mert itt nemcsak a gólyákat, a gyermekeket is nagyon szeretik. Otthonunkat rendbe hozzuk, és ha Isten megsegít  bennünket, jövőre már itt költjük ki közös fiókáinkat.
- Hallod kedvesem? Itt vannak az óvodások, a köszöntésünkre jöttek. A régi dalt énekelik, de sokszor hallottam kicsinek:
„ Gólya gólya gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta0
Magyar gyerek gyógyítja! „