Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Csak semmi pánik! (Napló-részlet egy közösségi oldalra)

Anonymous

Ma reggel még nem gondoltam, hogy ennek az álmosnak induló és a borús idő miatt is inkább ágyban marasztaló ünnepi vasárnapnak esélye lehet bármilyen pozitív hangulatra.

Alapvetően pozitívan élem meg a napokat és igyekszem magamnak megteremteni az ehhez szükséges hangulatot, körülményeket, az esős, szeles, borús, depressziós időjárás néha mégis kísérletet tesz, hogy megnehezítse a dolgom és több energiámba kerül felülkerekedni rajta. Az időjárás ellenére ma mégis a külső körülmények határozták meg és írták felül a húsvéti vasárnapom. Nálam az ünnepek nem attól ünnepek, hogy letudjam a kötelező, ilyenkor szokásos forgatókönyveket, amik sok esetben és sok helyen semmivel nem különböznek egyéb vasárnapoktól. Nem teremtik meg azt a hangulatot, amitől az ünnep valóban ünneppé válhat.

Az ünnepek mások, mint az év többi napjai, s ha éppen vasárnapra esik, annak is igyekszem más színezetet adni, igazodva annak jellegéhez. Díszekkel, terítékkel, zenével és illatokkal általában sikerül meghitt hangulatot teremteni. Persze, lehet mondani, hogy ezek csupán külsőségek. Valóban így van, de az ünnepekhez hozzátartoznak a külsőségek is, amikre a hétköznapokban az ember hajlamos kevesebb figyelmet szentelni. Bár akkor is fontos lenne és a hétköznapokból is könnyedén lehetne ünnepet csinálni. Mégis az apró kis részletek legalább annyira fontosak, mint a belső ráhangolódás az ünnepre. Ezek nélkül a szürke hétköznapokra hasonlítanának.

Amit tudtam, igyekeztem tegnap és tegnapelőtt elvégezni, s amennyire lehetett előkészülni, hogy legyen idő és energia a mai vasárnapot is különleges napként megélni. A ráhangolódás már az éjszaka megtörtént, ahogy ez általában mindig. Most sem feküdtem korán. Miután minden dolgom letudtam, néhány percnyi relaxálást engedélyeztem magamnak és amikor az alfa állapotból visszatértem, öntöttem egy pohárka vörösbort, majd kicsit olvasgattam. Megnyugodva állapítottam meg, hogy nem kell korán kelnem, elég lesz 8 órakor, hisz vígan végezni fogok mindennel akkor is, ha a szentmise netán elhúzódik.  Ebben a mérhetetlen nyugalmi állapotban Coelho Alkimistáját olvastam, amihez - a vörösboron kívül - úgy gondoltam, háttérzenének Cesario Evora éppen megfelelő lesz ahhoz, hogy külsőleg és belsőleg egyaránt hangulatilag is megkezdjem az ünnepet.

Jóval elmúlt hajnali kettő, amikor lefeküdtem, de előtte a biztonság kedvéért (és a vörösbor miatt) azért 7.45 órai ébresztésre még beállítottam a telefonom. Reggel valóban 7.45-kor meg is szólalt, s én meglepően frissen pattantam ki az ágyból. A reggeli macerák után megállapítva, hogy az időjárás némileg eltájolta magát és a szállingózó hóeséssel inkább Karácsonyra készül, mintsem Húsvétra, sajnáltam szegény nyuszikat, hogy szánkóval kell bajlódniuk, ha mindenhova el akarnak jutni, nekiálltam az ünnepi „rutinnak”.  A legfontosabbal kezdtem, azaz feltettem A Húslevest. A nagybetű nem elírás, nem ragadt be a billentyű sem. De A Húsleves az valami csoda és feltétel nélkül kijár neki a nagybetű. Különösen az én ünnepi húslevesemnek, ami - megboldogult édesanyám szerint, aki egyébként szakácsnő volt -, a világ legfinomabb húslevese. A konyhai tevékenység ezzel kezdetét vette, azaz a leves a tűzön, s még csak 8.15-öt mutat a telefonom órája. Mivel az ünnepnapokat kivéve soha nem reggelizek, ilyenkor kötelező jelleggel és szertartással megkezdem a kuglófot és hozzá habos tejeskávé, illetve – szintén hangulattól függően – valamilyen saját készítésű lekvár. Ma éppen az Otello-dzsem szemezett velem a spájz polcáról, így ő került sorra. Annak rendje és megszokott módja szerint a reggelit követően ünnepélyesen és ünnepiesen megterítettem, hisz bőven volt rá időm. Miután az asztalon már semmilyen kifogást nem találtam, még a savanyúságot is kitányéroztam, italokat el-, a kávéfőzőt bekészítettem. A sütőbe bepakoltam a csirkét és a csülköt, hogy elősüssem kissé, s majd ha hazajövök a templomból, befejezem. Mivel még mindig csak 9 óra volt - a telefonom szerint -, az öltözésig még a krumplit is bőven volt időm megmosni, hogy majd, ha hazajövök megfőzzem. Megállapítottam, hogy idővel roppant jól állok és elvonultam ünnepi ruhába burkolni magam.

Az öltözés és a smink nem tett ki többet fél óránál, és a szokásos időben, 9.30-kor elindultam a 10 órakor kezdődő szertartásra. Ahogy egyre közeledtem a templomhoz, már kezdett gyanús lenni, hogy a megszokottól eltérően egyetlen emberrel sem találkoztam, egyetlen autó sem közlekedett se előttem, se mögöttem. Mivel hol az eső szakadt, hol a hó, hol a kettő együtt, gondoltam, hogy ilyen időben biztos kevesen leszünk és előre örültem, hogy ülve adhatom át magam a lelki tápláléknak és a másik dimenzióban lévő történéseknek. Ahogy ezt jól kigondoltam, megérkeztem és leparkoltam a templom oldalánál. De valami kezdett nagyon nem stimmelni, mert rengeteg auto volt mindenütt. Ránéztem a telefonomra, még csak 9.45 volt. Nagyon nem értettem, mikor került ide az a sok gépkocsi, ha nem került el egy sem az úton. Ember viszont sehol. Egyre értetlenebbül nézegettem körbe, majd elindultam a templom felé gondolván, hogy esetleg ott majd lesznek jövők és menők. Na, ahogy bekanyarodtam én voltam az egyedüli, s azonnal jövőre is kapcsoltam, mint menőre. Pontosabban visszajövőre. Eszembe jutott, hátha a pap más időpontban tartja a misét. Előfordul ilyen nála, tehát elgondolásom még csak nem is bizonyult volna alaptalannak.

Abban a pillanatban egy ismerősöm éppen kijött a templom ajtón. Megvártam és megkérdeztem tőle, mikor kezdődött a mise. Mondta, hogy 10-kor. Én mondtam, hogy még csak 9.45 van. Ő meg jót nevetett rajtam, hogy nem állítottam át az órámat az új időszámításra. No, ebben a pillanatban földbe gyökerezett a lábam, biztos, hogy minden színben játszottam és átvillant az agyamon a felismerés, hogy a vendégek mindjárt megérkeznek, az ebéd meg úgy van, ahogy… Első gondolatom természetesen A Húsleves volt. Második a csülök és így tovább sorban, hogy az egy órányi csúszást hogyan hozom vajon be. Nagy gázzal, legalább százzal rohantam haza és azonnal sms-t küldtem a meghívottaknak, hogy csak nyugodtan készülődjenek, az ebéd csúszik, mert az esti nagy relaxációmban és nyugalmamban eszembe sem jutott az energiatakarítási világ-program és nem állítottam órát. Természetesen a telefonomon az automata átállás ki volt kapcsolva, ezért a régi időszámítás szerint éltem ma reggel. (Mellesleg egészen jól elvoltam vele és benne…) Miután hazaértem, olyan gyorsan átöltöztem, mint még soha, biztos, hogy egyéni rekordot döntöttem. Azután villámgyorsan minden lángot és sütőt extra fokozatra kapcsoltam, turbóra vettem a konyhaszolgálatot. Mindenféle női és jobbára örökölt szakácsnői praktikákat bevetettem, hogy dél helyett legalább egy órakor már legyen valami az asztalon.

Csak semmi pánik! Az esélytelenek nyugalmával elkezdtem mindent úgy csinálni, mintha legalább még óráim lennének arra, hogy tisztességesen elkészüljek mindennel. És ez a legfontosabb. Hogy nem kapkodni, nem rossz sorrendet felállítani és nem a leglényegtelenebb dologba belemerülni, aztán idegességből só helyett netán cukor kerül valamibe, vagy fordítva. A pánikba esés sehova nem vezet. Az ember általában ilyenkor rossz döntéseket képes csak hozni, s esetleg éppen odaég, megsemmisül valami, amiért egészen addig dolgozott, aggódott stb., elrontva ezzel nem csak az ünnepek varázsát és hangulatát, de a hétköznapokban megélhető dolgainkat is. S hogy miért gondoltam, hogy ennek helye van ezen az oldalon is? (Nem azért, hogy kinevessetek az óra miatt, bár, ha jól esik, legyen!smiley) Szerintem mindez igaz a kapcsolatokra is. Egy naplóban olvastam éppen tegnap éjjel, hogy a randi nem jött össze, mert a hölgy bepánikolt és az utolsó pillanatban lemondta a találkát. A másik meg le sem mondta, csak nem ment el. Magunkról a bizonyítványt saját magunk állítjuk ki ilyen esetekben is. Ahogy én ma délelőtt, ugyan feleslegesen bár, de elmentem a templomba, úgy a megbeszélt randira is illik elmenni, vagy legalább telefonálni (netán egy sms-t küldeni), hogy ’sorry’. S ha valaki történetesen ide-oda kapkod, egyik randiról a másikra robog, egészen biztos, hogy megégeti magát és éppen úgy oda lesz a randi varázsa, mint ahogy az én ünnepemé is oda lett volna, ha pánikba esek és átgondolatlanul folytatom ott, ahol abbahagytam reggel, indulás előtt.

Ha egyszer elindultunk már valamerre és belekezdtünk valamibe, próbáljuk meg higgadtan és kulturáltan befejezni, ha úgy érezzük, annak van itt az ideje. Ha viszont a folytatás mellett voksolunk, mert a szépen terített asztal mellett meg akarjuk kóstolni, amit főztünk, akkor abba úgy tegyük oda magunkat, mintha tengernyi időnk lenne még a cél eléréséig. Egyszerűen, természetesen, őszintén és önmagunkat adva, hogy ne keveredjen a só a cukorral, mert nem lesz jó a szájízünk tőle egy idő után.

Tehát: Csak semmi pánik! wink

 

Rovatok: 
Humor