Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Cinkék és a verebek

Adalberto
Adalberto képe

   Egyszer a kertünkben télvíz idején összevesztek a cinkék és a verebek, hogy a madáretetőben lévő magok kiket illetnek. Mindegyik madár azt hitte, hogy csak övé a finom eledel, amit reggelente kiraktam nekik.
   Elsőnek egy kékfejű cinege érkezett társaival és boldogan csipegetni kezdett. Nagyon éhes lehetett. Éjjel átfázott a hidegtől. A kertet mindenhol vastag hó borította. Még csak esélyük sem volt a cinegéknek és más madaraknak, hogy valahol is élelemre leljenek. A gyümölcsfákon felejtett néhány alma vagy szilva már rég elfogyott. Az éhes madárkák megették azokat. A földet, mint nagy bunda betakarta a hó, és onnan sem lehetett eledelt előkaparni. Kertünkben csak a kis fából készített etetőben volt madárennivaló. Minden nap, főleg a reggeli órákban szorgalmasan hordogattam nekik, feltöltöttem az etetőt mindenféle magokkal, amelyeket ilyen kicsi madárkák szeretnek.
    Valamit tettem – vettem az udvaron, amikor váratlanul nagy csivitelésre lettem figyelmes. Olyan nagy volt a ricsaj, hogy majd leszakadt tőle az ég. Nem értettem, mi történt. Annyit azért jól hallottam, hogy mindez a madáretető felől jön. Óvatosan közelebb lopóztam és egy bokor mögül kilestem.
   A cinkék és a verebek összevesztek. Egymást túlcsipogva bizonygatták, kinek van joga csipegetni az etetőben lévő magokból.
– Én voltam itt előbb – érvelt a kékfejű cinege, és mérgesen a szárnyával a közelébe ugráló veréb felé csapott.
–Mi meg itt a szomszédos fán lakunk. Így miénk az etetőben található napraforgómag. Hess, innen cinegék!
–Mit gondoltok, tieteket szeretnek az emberek? Minap hallottam, hogy a házbeliek azt mondták, adjunk enni szegény cinegéknek, mert megfagynak ebben a nagy hidegben. Ha mi nem lennénk, üres lenne az etető. Kotródjatok el innen! Nincs itt semmi keresnivalótok.
–Ne akard, hogy idehívjam a környék összes verebét! – lépett fel harciasan az egyik kicsi, szürke veréb. – Szólok összes testvéremnek, rokonomnak, de még a barátaimnak is, és jól elverünk bennetek.
   Sokáig vitatkoztak. Mindkét részről újabb és újabb cinegék és verebek érkeztek. Elárasztották a környék fáit, bokrait. Olyan volt, mint egy hatalmas madártalálkozó. Egyik sem engedett a negyvennyolcból. Mindegyik mondta a maga igazát.
    Talán még most is vitatkoznának, ha váratlanul nem jelent volna meg a szomszéd nagy kandúrja, Mirci. Már régóta nézegette távolból a madársereget. Egyre közelebb lopakodott. Feléledt benne az ősi vadászösztön, és szívesen elropogtatott volna finom madárpecsenyét.
    Már egészen közel járt, de a veszekedő madarak még akkor sem vették észre. Annyira csiviteltek, hogy a nagy zaj elterelte figyelmüket a veszélyről.
   A macska előre nyalogatta szája szélét, és talán már haditervet is készített, miképpen kapja el áldozatát, amikor az egyik magas fa tetején ülő kánya hangosan károgni kezdett.
–Kár, kár, hogy veszekedtek az eledelen. Közben észre sem veszitek, hogy a fa alatt jár a szomszéd kandúrja – károgta kissé gúnyolódva. – Ha nem hagyjátok abba, hamarosan ti lesztek a macska lakomája!
Erre valamennyi veszekedő madár felkapta kicsiny fejét, és nem törődve a finom, ízletes magokkal egy pillanat alatt szétrebbent. Úgy elrepültek, mintha ott sem lettek volna.
   Szegény macska csalódottan nézett utánuk, és magában bizonyára elátkozta a kányát, amiért figyelmeztette a cinegéket és a verebeket.
Ott maradtam a kandúrral egyedül, közel az madáretetőhöz, és vigasztalásul ennyit mondtam neki:
–Ne búslakodj, Mirci, adok én inkább neked valami finom csemegét.

Rovatok: 
Mese