Volt nekem egy ceruzám. Olyan kicsi, csutka íróeszköz. Manapság már ritkán írok grafitceruzával. Jó dolog a számítógép szövegszerkesztője. Sok mindent megold és elrendez, és ráadásul ki is lehet nyomtatni.

Szegény ceruzáknak lejárt a kora. Vége azoknak időknek, amikor mindenki zsebében ott lapult egy ceruza, hogyha szükség van rá, akkor kéznél legyen.

Az én kis, csutka plajbászom is már, ki tudja mióta árválkodik asztalomon egy pohárban. Szomorúan nézett rám, amikor leültem a számítógépemhez és a billentyűzetet bőszen verni kezdtem.

Amint egy pillanatra megálltam, hirtelen úgy tűnt, mintha aprócska szemeiben könny csillogott volna. Eleinte azt hittem csak képzelődöm. Hogyan is tudna egy ceruza sírni. Csak én képzelem, hogy könnyezni látom. Bizonyára túl sokáig néztem a képernyőt és elfáradt a szemem

Már éppen újból a billentyűzet fölé hajoltam és folytatni akartam az írást, amikor a ceruza vékonyka hangján, alig hallhatólag megszólalt:

– Ugye én már senki sem vagyok? Eldobtál és soha többé nem veszel a kezedbe.

Nagyon elcsodálkoztam. Körül is néztem, hogy valóban a pohárban lévő ceruzácska beszél hozzám? Mivel egyedül voltam a szobában, senki nem volt körülöttem, ezért be kellett látnom, nem képzelődöm.

Abbahagytam az írást és közelebb húztam magamhoz a poharat.

– Nem kell félned kicsi ceruza, nem doblak el! Ameddig csak akarsz, addig maradhatsz nálam – mondtam és végigsimítottam apró, vékonyka testét.

Ez kicsit megvigasztalta a ceruzám és rám mosolygott.

– Ezt olyan jó hallani – vidult fel. – Már azt hittem, hűtlen leszel hozzám és eldobsz, mint egy megunt tárgyat.

– Lehet téged megunni, amikor annyi szép dolgot írtunk együtt? Emlékezzél csak vissza! Sok – sok évvel ezelőtt sudár, hosszú ceruza voltál, amikor megpillantottalak a boltban. Azonnal beléd szerettem és megvettelek.

– Igen emlékszem – csillant fel a szeme kicsi barátomnak. – Pedig, ha jól tudom, akkor nem is ceruzát akartál venni. Írópapírra volt szükséged, de amint megláttál, el is felejtetted jöveteled célját, és csak engem tettél bele a kosárba. Jó messze járhatunk a bolttól, amikor eszedbe jutott, elfelejtettél papírt venni és vissza kellett mennünk.

– Így igaz – révedtem el a történteken. – Nagyon régen volt már. Nem is tudom, hány éve. Emlékszel, mennyire féltél a ceruzafaragótól? Visítottál, amikor az egyik végedet beledugtam: „Segítség! Segítség!” – kiabáltad. – „Nem akarom, hogy ez a szörnyűség megfaragjon!” Aztán végül megbarátkoztál vele. Boldog voltál, amint a közeli tükörben megláttad, milyen szép, hosszú a hegyed.

– Azért még most is egy kicsit félek a ceruzafaragótól. Az igazság az, ez a masina minden egyes alkalommal megrövidít. Ha jól belegondolok, még egy – két faragás és egészen eltűnnék.

– De ettől kicsi ceruza nem kell tartanod – siettem megnyugtatni. – Ezentúl, te itt az asztal dísze leszel és nézheted az idők végezetéig, mi történik a szobában.

– Tudod, haragszom erre a micsodára, amivel mostanság írogatsz.

– A számítógépre?

– Igen erre az otromba számítógépre.

– De miért? Hiszen ezzel annyi mindent lehet csinálni. Írni, híreket olvasni, zenét hallgatni. Közelebb hozza az emberhez a világot. Szerintem nagyszerű dolog. Már nem tudnék meglenni nélküle….

– Éppen ez az – szakított félbe. – Miatta megfeledkezel minden más tárgyról, ami körülvesz. Nézd itt van mellettem ez a radír. Mikor vetted kezedbe utoljára? Vagy ott az a levélnehezék, nem is beszélve a vonalzóról meg a körzőről, de még sokáig tudnám sorolni.

– Nincs rájuk szükségem – válaszoltam némileg közömbösen. – Elszaladt felettük az idő. Ma már a számítástechnika korában élünk és minden ez körül forog. Internet. Ugye hallottál róla?

– Természetesen, hiszen minden nap azt bújod, rólunk meg egészen megfeledkezel. Kérlek, néhanapján gondolj ránk is és simogass meg bennünket, mint most engem. Ez olyan jó, ez olyan emberi. Ne legyél a gépek rabszolgája! Ne feledd, amikor velem megírtad az első novelládat!

– Sajnos, azt mondták pocsék, értéktelen. Jobban teszem, ha behajítom a papírkosárba. Ha jól tudom, már ki is hajítottam.

– De mégis, amikor írtad, nagyon boldog és elégedett voltál. Különben, ha tudni akarod, nem is volt olyan rossz első próbálkozásra. Nem mondom, lehetett volna rajta még javítani, de gyakorlat teszi a mestert. Lehet, hogy másoknak is meg kellett volna mutatni és azok nem mondták volna róla, hogy pocsék. Túl hamar megsértődtél, úgyis mondhatnám a ti szátok szerint felkaptad a vizet.

– Lehet, hogy igazad van, kicsi ceruza – gondolkodtam el a hallottakon. – Ezen a novellán kívül még sok írásomban segédkeztél. Sokszor úgy éreztem, mintha csak fognálak és írsz. Belőled jönnének ki, azok a gondolatok.

– Ne hidd! Nélküled egyik novella, egyik mese sem születhetett volna meg. Te voltál mindegyiknek az igazi szerzője. Én csak legfeljebb segítettem. Milyen jó lenne, ha megint együtt írnánk – sóhajtott fel a ceruza és szemei újból könnyben úsztak.

Én is elszomorodtam. Hirtelen leperegtek előttem a tovatűnt évek, és egy pillanatra azt kívántam, hogy megint kezembe fogjam kedves írószerszámomat és a hófehér papíron rójam a végtelen sorokat.

Talán ezt érezte meg beszélgetőtársam. Egy nagy levegőt vett és vigasztalni kezdett.

– Ne búsulj, nem haragszom. Megértelek. Számítógéppel könnyebben megy az írás és nem is beszélve arról elektronikusan elküldheted a kiadóba vagy akár ki is nyomtathatod, ha akarod. Igen, ez az új kor. Fölöttünk régi tárgyak fölött elszállt az idő. Be kell látnom ezeknek az otromba tárgyaknak van jövőjük. Hogyan is tudnám felvenni velük a versenyt – itt egy kicsit elmosolyodott, majd tréfálkozva folytatta – majd bolond leszek újból belebújni abba a szörnyű ceruzafaragóba. Nem akarom, hogy teljesen megegyen. Jobb nekem itt az iróntáróban és figyelni téged, hogyan klimpírozol az otromba számítógéped billentyűzetén.

Lehet, hogy szeretett volna valamit mondani, de az ajtó előtt léptek hallatszottak és ezért elhallgatott. Hiszen mindenki tudja tárgyak képtelenek beszélni. Kicsi barátom meg egyáltalán nem akarta, hogy aki majd belép a szobába, azt higgye magamban beszélgetek. Még azt mondaná rólam, hogy meghibbantam.

Csönd lett a szobában, de mindketten tudtuk, amint elmegy a vendég, folytatjuk a beszélgetést, és még sok érdekes, régi dologról esik szó közöttünk.