Valamikor nagyon régen, túl az Óperenciás – tengeren, de még a Nekeresdi üveghegyen is, volt egy gyönyörű ország. Ennek közepén egy magas hegy tetején állt egy arany vár, és ebben lakott egy öreg király feleségével és leánykájával Napsugárkával.

Olyan szép volt a királykisasszony, hogy csodájára jártak a világ mind négy tájékáról, de sajnos volt egy aprócska hibája. A királylány egy kicsit butácska volt. Nem tudott sem írni, sem olvasni. Pedig az országban még a libapásztor lányok is ismerték az ábécét és olyan jól tudtak számolni, hogy tanítójuk nem győzte dicsérni őket. Kellett is, hogy tudjanak számolni. Hiszen, ha csak egy liba is hibázott, amikor hazahajtották a szárnyasokat a mezőről, lett volna nemulass! Apjuk tán még szíjat is hasított volna a hátukból. Jobban tették, hogy még a hazatérés előtt megszámolták őket. Ha kellett, akkor akár többször is.

A királykisasszony még kettőig sem tudott elszámolni. Édesapja a leghíresebb professzorokat hozatta a várba, hogy lánya fejébe okosságot csöpögtessenek. A király aranyat, ezüstöt ígért annak a professzornak, aki megtanítja lánykáját írni és olvasni. Tanultak reggel, tanultak este, de a királylányka csak nem akart okosodni. A tudományok tudorai mindent elkövettek, hogy tanítványuk csak egy picinykét többet tudjon és ne legyen butuska. Az alattvalók ne pusmogjanak a háta mögött, ha apjával sétálgat a hetivásár sátrai között.

Egyik professzornak sem sikerült megtanítani Napsugárkát. Amit egy nap megtanult nagy keservesen, azt elfelejtette másnapra, és mindent kezdhettek elölről. Az ábécét sem bírta megtanulni. Hosszú napok múltával is csak az „A” betűnél tartottak, és akkor meg sem említettem számolni is meg kellett volna tanulni, hogy le ne maradjon a libapásztor leánykáktól.

Egy idő után mindegyik professzor feladta. Logó orral elsomfordáltak és soha többé még csak a vár környékére sem néztek. Messze elkerülték, hogy ne kelljen találkozniuk a szomorú királlyal és feleségével.

Napsugárkát nem búslakodott, hogy valamennyi professzor faképnél hagyta. Sőt örült neki, hogy az a sok okos ember nem nyaggatja nap, mint nap. Azt tehet, amit csak akar, nem kell órákon át vastag könyvek fölé hajolnia és magolni azokat, amiket a szigorú professzorok feladtak neki.

Apját nagyon bántotta, hogy Napsugárka nem képes megtanulni a legalapvetőbb dolgokat, és országa legbutább leánykája. Már éppen azon gondolkodott, hogy elhajítja koronáját és világgá megy. Minek neki a királyság, ha lánya semmit sem tud megtanulni. Felesége is reggeltől estig itatta az egereket, sőt sokszor még éjjel is zokogott, és fáradtan ébredt el, amikor a napsugarak bekukucskáltak a szobába.

– Mit tegyünk, drága feleségem? – kérdezte a király.

A király felesége tanácstalanul széttárta a kezét és az ablakhoz lépett. Amint ott nézelődött, egyszer csak látja, hogy egy legény közeledik az úton.

– Nézze csak királyi férjem! – mondta. – Egy fiatal legény közeledik a vár felé. Vajon, mit akar? Látszik rajta, hogy már régóta gyalogol és nagyon fáradt. Poros a ruhája, poros a saruja. Bizonyára meg is éhezhetett a hosszú út alatt.

A király is az ablakhoz lépett és kiszólt a strázsálónak, hogy engedje be a várba.

Igaza volt a királynénak, a legény valóban messziről jött és nagyon elfáradt. Az utolsó métereket már alig bírta megtenni segítség nélkül. Még szerencse, hogy a strázsáló belé karolt és felvezette a trónterembe.

– Fenséges királyom, íme, a legény! Fenséged elé vezettem.

A királyi pár végignézte a legényt majd a király kíváncsian megkérdezte tőle:

– Mi járatban vagy errefelé, fiam?

– Munkát keresek, de először szeretnék megpihenni és valamivel megtölteni a bendőmet.

– Munkával sajnos nem szolgálhatok, de szívesen meghívlak. Reggelizzél velünk, mi is éppen erre készülünk. Gyere velünk az étkezőbe, ahol már a szolgák bőségesen teli rakták az asztalt mindenféle étekkel, itallal. Utána majd keresünk számodra egy vackot, és kipihenheted magad.

A legény elfogadta a királytól a meghívást és jóízűen falatozni kezdett a hatalmas, minden jóval teli rakott asztalnál. Ott annyi étel, ital volt, hogy egy egész falunak elég lett volna. Azt sem tudta, mihez nyúljon először.

Az asztalnál ült a király leánykája is. Feltűnt a legénynek, hogy milyen sok butaságokat kérdez szüleitől.

– Kedves királyi apám,- kezdte csicsergő hangján – a hangyákat, miért nem patkolja meg a kovács? A folyók, miért nem visszafelé folynak? A bárányfelhők szőréből, miért nem fonnak fonalat és ebből a takács miért sző kelmét?

Így ment ez egész reggelizés alatt. Be nem állt a szája. Egyik kérdés után jött a butábbnál butább másik kérdés. Apja csak hümmögött és szörnyen szégyellte magát a jelenlevők előtt. Hiába csitítgatta, hogy majd reggeli után válaszol kérdéseire. A lány nem hagyta abba.

Egy darabig a legény némán hallgatta. Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, de egy idő után megunta és a királyhoz fordult:

– Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom. Még ha fejemet is veszi, mondanék valamit.

– Mondd csak fiam! Úgysem tudsz butábbat mondani, mint leánykám.

– Éppen a királykisasszonyról kívánnák néhány szót ejteni. Butácska az eszemadta, de erre van gyógymód.

Amikor a teremben levők ezt meghallották felcsillant a szemük. Főleg a király lett nagyon izgatott.

– Halljam, fiam, halljam! Busásan megjutalmazlak, ha okossá teszed leánykámat.

– Nem nagy ügy – nevette el magát a legény. – Csak annyit kérek, hogy a királykisasszony hadd jöhessen el velem faluról falura vándorolni. Mire visszaérünk olyan okos lesz, mint a leghíresebb professzora. Az élet megtanítja mindenféle tudományra.

A királynak nem nagyon tetszett az ötlet. Nem tudta elképzelni, hogy meg kell válnia egyetlen magzatától hosszú időre és ki tudja, merre kóborol majd a legénnyel. Végül nagy nehezen mégis belegyezett és a szolgák összekészítették a lány úti csomagját, ami olyan nagyra sikeredett, hogy hatökrös szekér nem bírta volna elhúzni. Amikor a legény ezt meglátta, mindjárt felnevetett és mondta.

– Nem kell nagy pakk. A leányka hozzon magával csak egy váltás fehérneműt, a többit majd megoldjuk az út folyamán. Bízza csak rám nyugodtan leánykáját, fenséges királyom. Meglátja nem fog csalódni bennem. De mielőtt elindulnánk, kicsit pihennék, mert amint mondtam nagyon fáradt vagyok és ez a sok étel is megfeküdte a bendőmet.

A legény leheveredett a számára kijelölt vackába és három napig aludt egyfolytában. Már azt hitték meghalt, de harmadik nap reggelén egy nagyot nyújtózkodott és csak ennyit mondott:

– Azt a kutyafáját, milyen jót aludtam. Most már igazából útnak eredhetünk.

A király elbúcsúzott a lányától és a vár nagy ablakából hosszan integettek utánuk egészen addig, míg el nem tűntek a magas hegyek között.

Eleinte a királykisasszony hallgatott, mint a hal. Valójában nem tudta, mi fog történni vele. Egyszer csak megeredt a nyelve és ugyan azokat a butaságokat kérdezgette, mint apjától az asztalnál.

– Te legény, a hangyákat, miért nem patkolja meg a kovács?

– Fogjál egyet és vidd el magad a kovácshoz, és akkor megtudod! - válaszolta neki a legény.

– Hol tudok hangyát fogni?

Éppen egy nagy hangyaboly mellett haladtak el és a legény rámutatott:

– Nézd, abban a kis dombocskában laknak a hangyák, dugd bele a kezed és fogjál meg egyet!

A királylány nem sejtett semmi rosszat. Kicsinyke, kényes kezecskéjét beledugta a hangyabolyba, ahol milliónyi vöröshangya lakott. A hangya egy olyan népség, aki nem szereti, ha zavarják, és ezért ahányan csak voltak, mind egyszerre martak bele a királykisasszony kezébe.

– Jaj, jaj! – kiabálta az kétségbeesve. – Segítség! Megtámadtak a hangyák megeszik a kezemet.

A legény elnevette magát és mondta:

– Le kell mosni gyorsan vízzel.

– Hol találok én itt a pusztaságban vizet? – nézett körül a királykisasszony kétségbeesve.

– Íme, ott egy csordogáló patak. Menjünk oda és vízében fenséges királykisasszony megszabadulhat ezektől a kis várszívóktól.

Patakhoz szaladtak és a megriadt lány azonnal beledugta kezét a jéghideg vízbe. Most nem jajgatott, hogy megfagy kezecskéje, mert a csípések után jól jött a hűsítő simogatás. Egy idő után, amikor elmúlt az égető fájdalom a porul járt leányka hálálkodva sóhajtott fel:

– Milyen jó, hogy a patak nem visszafelé folyik! Ha így lenne, akkor én most, hogyan tudtam volna megszabadulni ezektől a hangyáktól. Valószínűleg a kovács is ezért nem patkolja meg őket. Meg különben is nincs neki ilyen kicsi patkója.

Még mielőtt tovább mentek volna a királylány felnézett az égre, ahol bárányfelhők gyülekeztek és elgondolkodott:

– Hogy is lehetne felhőkből fonalat fonni és belőle kelmét szőni, hiszen azoknak nincs szőrük. Csak a képzeltük, hogy azok barikák. Keressünk inkább igazi birkákat, nyírjuk meg őket, és kérjük meg valakit, hogy fonjon fonalat és utána elvisszük a takácshoz, aki majd apámnak, anyámnak szép kelmét sző belőle!

Tetszett a felelet a legénynek, majd így szólt a királylányhoz:

– Az élet megtanított sok mindenre, amire a professzorok képtelenek voltak. Ne feledd az élet a legjobb tanító. Ezentúl már nem leszel butuska királykisasszony. Már csak a betűvetést és a számolást kell megtanulnod, ami nem is olyan nagy dolog, ha elég szorgalmas vagy. Most már nyugodtan visszamehetünk szüleidhez.

A várban nagy volt a csodálkozás, hogy ilyen hamar visszatértek. Nem akarták elhinni, hogy a király lánya megokosodott és soha többé nem kérdezett butaságokat.

A legényt a király kinevezte udvari tanítónak és nem volt ellenére, amikor a fiatalok bejelentették, hogy egymásba szerettek és össze akarnak házasodni.

Olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy még a kutyák is rántott húst ettek. Én is hivatalos voltam a lagziba, és olyan jót múlattam, hogy még most is sajog a lábam a sok tánctól.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Itt a vége, fuss el véle!