1973-ban, két év elmúltával azóta, hogy otthon voltam, megint nem bírtam magammal. Pistát állandóan szekáltam: belehalok, ha nem mehetek haza. Végül megbeszéltük, ő otthon marad és én megyek a gyerekekkel.
- Miért nem jöttetek mindnyájan? Pityu nem vágyott haza?
- De igen, vágyott. Két éve voltunk otthon, az egész család, és ez nagyon sokba került. Nem voltunk olyan dúsgazdagok, hogy csakúgy hasra ütve bármikor repülőre szálljunk. Szóval az anyagiak miatt nem jött, inkább itthon duplán dolgozott, hogy én mehessek a gyerekekkel.
      Csak az Óceánt repültük át, Frankfurtból vonattal utaztunk Budapestig, mert így volt olcsóbb az út. A vonat zsúfolásig telve. A bőröndjeink a peronon álltak, ülőhely sem jutott nekünk. A gyerekek a bőröndökön ültek, én végig álltam a tizennégy órás utat. Pesten Évikéék vártak , busszal utaztunk tovább Bakonycsernyére. Olyan fárasztó, kimerítő volt a hosszú utazás, hogy az nagyban, - szinte teljesen - lefékezte hazaérkezésem örömét.
      István nélkül semmi sem olyan, mint amikor vele vagyok. Ez egy felismerés, nélküle nincs teljes életem. Ekkor döntöttem úgy: elválok a szüleimtől, a testvéremtől, a helytől, s mindentől ami hazámhoz köt. A férjem nélkül soha többé sehova nem megyek. Ezt a gondolatomat, ezt az érzést tartom ma is.
      Újabb két év telt el Amerikában, dolgoztunk, mindent a gyerekek iskoláztatására fordítottunk, munkahelyemen haladtam a ranglétrán, de a honvágyam egy percre sem múlott, csak titkoltam, amennyire tudtam.
    Édesanyám levélben megírta: Kisleányom! Apád nagyon beteg, rákos, menthetetlen. A gondolat, hogy többé nem láthatom, szinte ketté vágta a szívemet. Egyik felem az amerikai családom, a másik felem a szülőföldemen élő családom. Ismét menni kellett.
      Ezúttal István nem hagyott magamra, s hazamentünk meglátogatni édesapámat. Frankfurtban megint vettünk autót, hogy azzal folytassuk hazáig az utat. Istvánnak még amerikában eltörött a keze, ezért nem tudott vezetni. Az egész utunk kínszenvedés volt, mert az autó nem automata sebváltós volt, hanem mechanikus. Alig tudtam vezetni! Az Alpokon át jöttünk, kanyargós, meredek, lejtős úton, annyiszor kellett használni a sebváltót, hogy valóságosan izomlázam lett, mire haza értünk.
    Ausztriában elmentünk abba a kisvárosba, ahol a lágerben éltünk, miután átszöktünk a magyar határon. A várost megtaláltuk, de azt az utcát, épületet nem. Nem is bántuk, tulajdonképpen csak a gyerekeknek akartuk megmutatni, hogy legyen valami elképzelésük a múltunkról.
    Szentgotthárdnál a fináncok az autó tetejéről minden bőröndöt leszedettek. Sztivike ekkor már 16 éves volt, ő ment fel a kocsi tetejére a bőröndökért, igen mérgesen. Rám szólt: - Mondd meg nekik, nézzék azokat a bőröndöket, amelyek a csomagtartóban vannak, mert ezeket aztán vissza is kell tenni ide. Mondtam! Nem kellett volna! A finánc igen erélyesen, dörgedelmes hangon utasított rendre:
- Magának itt nincs szava, maga elhagyta az országot! Itt az történik, amit én mondok!
Sztivike mérgében egyre lassabban szedegette le a bőröndöket, fogai között sziszegve: - Odadobálom a lába elé, ha ezt akarja.
  Rákbeteg Édesapámat látni megfogyva, már-már töpörödötten, szörnyű fájdalmas érzés volt. Csak abban nyertem némi vigasztalódást , hogy el tudtam búcsúzni tőle, hogy foghattam a kezét, hogy láttam értem hulló könnyeit, azokat a könnyeket, melyet befelé hullajtott, hogy mások ne lássák. Szemeiben egy élet kínját, egy élet örömét, egy élet munkáját, az egész életében nyújtott szeretetét , a lelke tükrét láttam.
Úgy éreztem, érdemes volt hazajönnöm, hogy lássam annak az életnek az elmúlását, melyben az eltelt évek számával egyenesen nőtt apám ázsiója. Még egy év sem telt el, hogy megjött a levél: Édesapád meghalt. Egyedül mentem haza a temetésére. A nap, - a temetés napja - örökre emlékezetes marad. Hogy honnan kaptam annyi erőt, ma sem tudom - de kaptam - valószínű a jó Isten adta. Hálás szívvel, könnyeimmel küszködve, de egyenes gerinccel tudtam elmondani:
- Megköszönöm mindenkinek, aki szeretett Édesapámat utolsó földi útjára elkísérte. A jó Isten áldja meg minden lépésüket.
Apámat ez a rendszer soha nem engedte kijönni hozzánk Amerikába, büntetése “szabadságában” is tartott, élete végéig.
      1977-ben kiküldetésben voltam Kölnben, egy elektromos gyárban. Munkámról írtam, hogy mikrochipek beültetésének specalistája lettem, s a chipek alkalmazása a világban is terjedt, így Európában is. A munkáltatóm megengedte, hogy hazarepüljek egy hétre megint .
   Már semmi sem volt olyan, mint régen. Vágytam arra, hogy visszatérjek imádott családomhoz az új hazámba, Kaliforniába. Vágytam visszamenni Amerikába...
Tüskéim közül csodálatos virágok fakadtak.