Éjfélre járt az idő, az óra az ággyal szemben lévő falra akasztva járta monoton lépteit. Zsófi harmadik gyermekével vajúdott a szülőszobában. Nézte az óra mutatóját, számolgatta, hány percenként jönnek a fájások. Próbálta kiszámolni, mennyi idő lehet még hátra, hogy megszülessen gyermeke, s hogy túl legyen a szülés  szörnyű kínjain.
   Hirtelen sürgés-forgás, bosszús hangok hallatszottak be az ajtó mögül.
– A kurva életbe, már csak ez hiányzott nekünk! – káromkodott az egyik orvos.
– Most aztán két napig fertőtleníthetünk mindent!
Nyílt a szülőszoba ajtaja és egy nővér lépett be rajta, állig beöltözve valami szkafanderszerű ruhába.
   Zsófi szörnyen megijedt. – Csak nem valami komoly járvány ütötte fel a fejét, éppen most, amikor megszületik a gyermekem?!
   A nővér a szülőszoba legtávolabbi ágyához sietett, de csak annyi ideje volt, hogy egy gumilepedőt terítsen az ágyra, amikor nyílt az ajtó, és két mentős, kellő távolságot tartva, lökdösött be egy csimbókos hajú, sötét bőrű nőt. Valamelyik utcasarkon szedték össze a „kissé” illuminált állapotú Boriskát.
   A nővérek megpróbálták kettő méter távolságból, slaggal lemosni, hogy elviselhetőbb legyen az „illat” körülötte. Valószínűsítették, hogy utóbbi szülése óta (max. 9 hónap) se külsőleg, se belsőleg (úgy mint innivaló) nem találkozott vízzel.
   Boriska a természet adta lehetőségeknek hódolt, ezért a szabad ég alatt lakott, az utcasarkokat és a parkokat részesítve előnyben. A mosdást elvégezte a természet rajta, amikor esett az eső. Ennivaló tekintetében is azt szerette, amit a természetben talált: kukákban, termőföldeken, időnként egy-egy kertben, ha nyitott kapura lelt. Ami igazán éltette, az a dohány és a szőlőlé volt, erjedtebb formában.
   Zsófi sajnálta a nővéreket, akiknek slaghoz is szájmaszkot és vastag gumikesztyűt kellett felvenni. Sok sikert nem értek el, mert a víz csak a felső réteget távolította el Boriska testéről, drótkefét meg a szülészeten - anyagi okok miatt - nem tartanak.
   Boriskánál egy borosüveget kivéve semmi nem volt, ám amikor felrakták a legtávolabbi szülőágyra, (akkor még egy szülőszoba volt, 5-6 ággyal) követelni kezdte a nem létező retiküljét, amit – szerinte – valamelyik orvos vagy nővér ellopott tőle. Az orvosok, nővérek ártatlanságáról maga a Rőtszakállú égi Atyánk sem tudta meggyőzni, és ennek cifra káromkodások közepette hangot is adott.
   Minduntalan lemászott az ágyról, így az összes bent lévő orvos és nővér kénytelen volt körbeállni az ágyát, és miközben Boriska azon arénázott, hogy hol a retikülje, véletlenül megszülte tizenhat, vagy tizenhetedik gyermekét, egy kisfiút. A számot pontosan ő sem tudta, az orvosok csak arra emlékeztek, hogy tizenhárom éves korától minden évben - valahol összeszedték - megjelent a kórházban és világra hozott egy porontyot. A régi ismeretség útján, és a kórház irataiból megállapítást nyert, hogy a 30. éven még nincs túl. Fogainak 4/5-öd része hiányzott, azok közül is többségében az első fogak.
- „Ezt” hogy fogják hívni? – kérdezte az orvos, a gyermekre mutatva.
- Há’ Jánoska ! – hangzott a válasz.
- De Jánoska nevű gyereked már van – emlékezett az egyik idősebb nővér, hiszen Boriska törzsvendég volt a szülészeten a kilenc havonta, nem egészen önkéntes, néhány perces látogatása miatt. Emellett „nagy örömére” a kórházi személyzetnek, ajándékkal is kedveskedett nekik egy utód személyében, amellyel minden esetben maradandó élményt hagyott hátra.
- Há’ akkor legyen Armando – mondta az újabb nevet Boriska.
- Az istenit, hát olyan nevű is van! Nyolc hónappal ezelőtt szülted! – bosszankodott egy másik nővér. Elhangzott még néhány név, de mivel az orvosok nem merték bevállalni, nehogy két egynevű gyerek legyen a „családon belül”, egy naptár segítségével választottak egy olyan nevet, amilyen valószínűleg nem lehetett, mert bár a naptárban benne van a név, de ember fia azt biztosan nem adja a gyerekének.
Boriska kettő perc múlva már nem is emlékezett a gyerek nevére, ám boldogan könyvelte el, hogy az egyik orvos lett a „keresztapa”. Örömében meg akarta csókolni, mire a jelen lévő orvosok és nővérek egy része fejvesztve kimenekült a szülőszobából. Boriska szaladt utánuk, de egy kulccsal nyitható ajtó végül kint rekesztette, így visszavonulót fújt.
   A szülőszobában mindössze két nővér maradt, akiknek feladata volt a személyes adatokat rögzíteni, így vallatóra fogták Boriskát.
- Aztán „ezt” is itt hagyod a kórházban? – kérdezték tőle a nővérkék.
- Á, őt nem hagyom itt, őt szeretem a legjobban – mondta Boriska, fogatlan száját hatalmasra nyitva a vigyortól.
- Akkor már csak azt kell tisztáznunk, hogy az apát hogy hívják.
- Há’ Pulinak.
- Azt kérdeztük, hogy mi a rendes neve!
- Aztat én nem tudom. Puli. Így híjják.
- Akkor hol tudjuk elérni a férjedet, hogy megkérdezzük, mert a gyereket valamilyen néven anyakönyvezni kell.
- Ja, a férjemet?! Há’ az börtönben van – bazsalygott Boriska.
- Melyik börtönben?!
- Há’ mit tudom én!
- Csak tudod, hogy mikor vonult börtönbe és hová?
- Van annak má’ vagy két éve.
- De hát akkor nem tőle van a gyerek! Akkor ki az apja?!
- Há’ a Puli!
- És őt most hol tudjuk elérni?!
- Én aztat nem tudhassam!
- Hol van a személyi igazolványod! – vette át a szót a másik nővér!
- A táskámban volt, amit valamék orvos ellopott!
- Na jó, megpróbáljuk kideríteni – azzal a nővérek kivonultak a szülőszobából.  Mire visszajöttek – fél óra múltán – Boriskának hűlt helyét találták. Néhány kismama még látni vélte néhány percre a női WC egy sarkában ücsörögve, szájában valahonnan összeszedett cigarettacsikkel, majd egy-egy kórteremben  csámborogni, ahonnan másodpercek alatt, észrevétlenül eltűnt néhány köntös, törülköző, és egyéb holmi. Mire a kórház személyzete észbe kapott, Boriska hetedhét határon túl volt. Keresni nem volt értelme, mert a felőle áradó egyedi illatok elriasztottak minden élőlényt a közeléből.
   A rendőrséghez fordulni sem volt értelme, mert az eltulajdonított tárgyak megtalálása senkinek nem okozott volna örömöt, hiszen azokat Boriska keze már megszentségtelenítette.
   A kórház dolgozói – orvosok, nővérek, stb. – biztosan voltak abban, hogy néhány hónap múlva újra üdvözölhetik körükben becses vendégüket. A keresgélés helyett inkább magukhoz véve néhány súrolókefét, pár üveg hypót, klórmeszet, domestost és egyéb fertőtlenítőszert, elmentek egy kórházi wellnessre.
   Tetőtől-talpig felfrissülve tértek vissza, a vajúdás meghosszabbítása miatt, a nyomdafestéket nem tűrő gondolatok és fájdalmak között vergődő Zsófihoz, aki egy teljes órás késéssel, de végül egészségesen világra hozta harmadik gyermekét.