Egy kis humoros történet.

Hajnalban korán ébredtem,
kialudtam a félelmem.
Van bennem elég kurázsi,
próbálok improvizálni.
Csak úgy lazán „Á tempóra”
tök egyedül kakasszóra.
Sajtpapírra verset írok,
ma reggel most ilyet bírok.
Klimpírozok, ütök, vágok,
kotta nélkül zongorázok.
Perzselve űz szenvedélyem,
rovom, vésem kőkeményen.
Vörös lángnyelv rímet pattog,
végén a szó szikráz, csattog.
Zubogva forr, üstbe hullva,
versszakokká is puhulna!
Csókolgatta tűz peremét,
hamar elfőtte a levét!
Régi igazság e tétel,
parázstól ízes az étel!
Odakozmált költeményem,
borzongom e förmedvényen!
A poéta teljes paff lett,
nem ballada, nem is pamflet!
Vitriolba mártom tollam;
Én balfácán, jól eltoltam!
Bosszúságomban dadogok,
önkritikát gyakorolok.
Azon nyomban deklarálom,
ez a mű, egy torz rémálom!
Selejt, elfuserált munka,
dühödten vágom a sutba!
Olyan tanmese, történet,
mely a kontárral történhet!
Hidegtől rázva eszméltem;
- Hú, de csúfosan leégtem!
Ember ül, és meg sem mukkan,
mert iszonyúan lepukkan!
- Eméssze fel az enyészet,
többé utána se nézek!
Ilyen bőszen fogadkozom,
megszégyenülve kullogom.
Arra int sok költő múltja,
sorscsapás a pancsert sújtja!
Így töprengem tettem súlyán,
mikor megjelen a Múzsám.
Ajka piros szeme ragyog,
édes selymes hangon csacsog;
- Ó te szegény balga lélek,
behorpadt az „egóvérted”?
Hogy nélkülem boldogulnál?
Remélem, ebből okultál?
Egyedül akartál babért?
Nyertél is egy szégyengallért!
Most vigaszért sóvárogva,
idétlenül kóvályogva,
levitézlett hadvezérként,
sántult mérgezett egérként,
séremórálsz háborogva,
magad helyett mást okolva!
Ám ez meg sem esett volna,
bölcsen vársz arra a csókra.
Földre bizony sosem huppan,
kinek homlokára cuppan,
csalfa szóvirágok helyett,
ebből merítve ihletet.
Talán egész másként szólna,
az a csapnivaló strófa!
Nézegetem őt a kedvest,
folttal takarom a feslett,
féltenyérnyi felületen,
szakadt büszke becsületem.
Mindehhez csak annyit tennék,
s ennek tanulsága lennék.
Hűségesen mindig várjad,
Szeresd, tiszteld  a Múzsádat!