„Ma még csak tükörben
Homályosan látunk…
Addig megmarad a hit, a
Remény és a szeretet, ez a
Három, de közülük
Legnagyobb a szeretet.”
Részlet: Szt. Pál levele a korinthusiakhoz

     Huszonöt év távlatából visszatekintve el-elgondolkodom életünk folyásán. Új élet kezdődött számunkra, új reményekkel. Meghatározója a balsors. – Akkoriban így láttuk. Utólag visszatekintve, a bajok mélyítették egymás iránti szeretetünket, s hihetetlen kitartásra tettek képessé bennünket.Hol is kezdődött?
    Egy téliesített víkendházat béreltünk Sóstón bizonytalan időre, míg lakáshoz jutunk. Kis családunk így kezdte önálló életét, otthagyva a dombos somogyi tájat a Nyírségért. Képek villannak fel előttem. Egy csicsergő, bájos pici lány repdes mellettünk hazafelé, virágról-virágra, szemében tükröződik a Balaton változó kéksége – ahogy először megcsodáltam.
- Nézzétek mennyi színes kis vijág! Hogy elszápadt a kék búzavijág a vászában! - csapta össze két kis kezét sajnálkozva. A kertben virágba borultak a gyümölcsfák is. Mi a teraszról néztük, hogy terül elénk szőnyegként a pirosló szamóca. Abból nem szedhettünk, hisz megegyezés szerint nem léphetünk az udvarra, bár ott érett le szemünk előtt, míg a háziak üdültek. Kicsi lányunk megértette, hogy csak akkor ehet gyümölcsöt, ha a piacról veszünk hétvégeken. Kis kezében mindig mezei virággal volt tele kosárkája, amit hazafelé az út mentén szedett. Már ismerősök integettek a víkendházak kapuiból a telep kis kedvencének. A teraszról csodáltuk a fákon pirosló cseresznyét is.
- Nézzétek, mind a két füjemje akasztott a hászinéni füjbevajót! Hogy szejet engem.- Eszébe sem jutott, hogy kérjen a kiskosárba is. Egyik kertszomszéd ezt látva átkiáltott a kerítésen:
- Gyere Csipetkém, teleszedem a kosárkádat!
- Én nem jéphetek oda, mert az udvajba nem szabad! – kiabált vissza. Hogy értheti meg ezt egy alig hároméves kisgyerek, amikor ott van előtte, amit olyan nagyon szeret…?  Mégis ez a néhány hónap volt talán közös életünk legszebb szakasza. 
    Feledhetetlen szép emlékeinkben az a vihar is, ami késő este hazáig kísért bennünket. Erikával ketten szálltunk le az utolsó járatról, megvárva egy elvonuló vihart. Újabb borulat jött, villámok hasították fölöttünk az eget, s fényük világította be előttünk az utat. Istenem segíts elűzni a félelmet! – fohászkodtam. A mennydörgést túlkiabálva meséltem végig a másfél kilométeres útszakaszt hazáig. Csipetkém úgy drukkolta végig a vihart, mint egy futballmeccset.
- Fogócskát jáccsanak, nézd, egyik villám utojéji a másikat! A vijjám bejeesett a tóba. A békák megijettek a csattanástój, de mi nem féjünk, ugye anya? 
    A pici lányt féltve léptem vele a keskeny pallóhídra a tó fölött, ami két akácfasor közé vezetett. Csattogó villámok fényénél tapogattuk ki sárba ragadt cipőnket kacarászva, és folytattuk utunkat hazáig, várva az égi világítást a kapuban, hogy benyithassunk. Csodálatos az ártatlan gyermekkacaj az égiháború s mennydörgés közepette. Mesénket folytattuk elalvásig, egymás kezét fogva a sötét éjszakában. A derengő hajnal fényénél csodáltam az álmában is mosolygó angyalarcot. A vihar nem hozott félelmet álmainkba. Ám rövidesen másképp borult be az ég fölöttünk. Amint borult, egyre sötétedett férjem előtt a világ. Az esőtől járhatatlanná vált úton, ahol már csak mi laktunk kint, a boldog nyár elmúlt, s az idillnek vége lett.
     Egy megrázó telefonhívás:
- A férje megvakult, érte kellene jönni! - A döbbenettől elszállt az erőm. Szavak itt nem segítenek. Három hónap kórház, közben albérletkeresés, a háziak részvétlen felháborodása, hogy odébbállunk…
- Hogy nem lakhatnak kinn tovább, mert megvakult? Milyen komolytalan emberek maguk! Ezt már akkor is sejthették volna, amikor kivették. Tudták, hogy nem lát a sötétben. Ki veszi már ilyenkor ki a víkendházat? Mi számítottunk erre a bevételre pótlásnak a fiúnk zsebpénzéhez az egyetemre. - (A férfi a bank jogásza, neje osztályvezető volt.)
- Csak rosszabbodás várható. Örüljenek, hogy lát fényt és alakot, ha homályosan is valameddig – közölte részvétlenül az osztályos orvos. Úgy éreztem villám sújt agyon, amikor fehér bottal közeledett felénk. A vakító hó okozta fájdalom miatt szemüvegén sötét feltéttel lépett ki a szabadba.
    Közben új albérlet, új reményekkel… Egy szőnyeggel letakart ajtó választotta el szobánkat Margit néni szobájától. Olyan kicsi volt, hogy a kihúzott rekamié a szekrényig ért.
- Az maradjon kihúzva, ne koptassa a parkettát. A gyerek ne beszéljen hangosan, mert a TV előtt aludni szoktam a film előtt! A fürdőszobában ne kapcsoljátok be a fűtést, mert közös a rezsi! Inkább egy nagy lavórban mosdassátok a gyereket a szobátokban…- közölte a házirendet a háziasszonyunk. Kicsi lányunknak útközben kellett mindent elbeszélni óvodából jövet. Játéknak már nincs helye a pici szobában, és meg kell szokni, hogy apa mostanában ideges. Nagy szerepe lett a suttogó esti mesének, és mesélni apa is tud, milyen szépeket!... Közben minden éjjel felriadunk a tévé bömbölésére. – Még sikerül újra álomba mesélni a gyermeket.
     Most először jött hozzánk a somi nagyapa látogatóba kórházból hazatérő fiához. 430 km az út Somogy megyéből. Margitka néni lánya is hazajött Pestről, hogy megnézze az új albérlőket.
- Miért nem mondtátok anyámnak, hogy szállodának veszitek ki a szobát? – Ez egy ápolónő első reagálása, aki tudja, hogy most tanuljuk leküzdeni a vakságtól való félelmet, s csendre inteni csacsogáshoz szokott pici lányunkat. 
– Ne fogadjuk apósomat, aki betegen, öregen megtette a hosszú utat, hogy vigasztalni próbálja vaksággal fenyegetett fiát?
– Miért nem mondod apósodnak, hogy vigye haza? Miből fogtok albérletet fizetni, amíg táppénzen lesz? – szegezte nekem a kérdését Margit néni.
    A nyíregyházi Konzervgyárban, ahol eddig gondnokhelyettes volt János, a telefonkezelő nagyvonalúan felajánlotta helyét a kisfőnöknek, mivel a szemműtéte után ő már adminisztrátorként is kaphat állást. Itt a bér csak nyugdíjkiegészítő, de legalább dolgozhat. A főorvos csak 67%-ot írt alá, mondva:
- Elég ez a Vakok Szövetségének. Miért nem dolgozik a szakmájában gyors- és gépíróként? Hogy egy gépírónak nem mindig diktálnak, oldja meg a munkahely! – közölte rideg elutasítással. Azóta tudjuk, ezért pénzt várt volna.
   Néhány hónap nyugalom… A buszig elkísérem, onnan csak át kell menni. Újabb telefonhívás a munkából: Jancsit egy kis baleset érte, összetört a szemüvege. Nem tud hazamenni. Jó heccet csináltak az alagsorban: valaki egy széket rakott a folyosó közepére, vajon látja-e? Átbukott rajta. Zokog, zokog?
- Körülálltak és röhögtek. Nem bírom tovább, csak terhetekre vagyok! Ezt tette velem egy sorstárs, aki nemrég még a vakságtól félt. Nem maradok itt tovább! Látni szeretném a dimbes-dombos kis falumat!
– Maradnunk kell, - mondtam bizonytalanul, - hisz egy éven belül lakást ígértek. Újabb két hónap táppénzen.
– Miért főzöl minden nap? Közös a rezsink – zsörtölődött Margit néni.
    Feltűnt az óvodában, hogy Erikánk mindent feketével színez, nem szereti a színeket. Nyugtalanít, hisz ezelőtt minden kis színes virágban gyönyörködött. Főleg apja foglalkozik vele, sohasem unja meséit.
     Hétköznapi gondok… Kolléganőimmel nehéz elfogadtatni, hogy beletörődöm ebbe az életformába. Idegen lettem közöttük. Van, aki szánakozik, és ez jobban fáj, van, aki egyszerűen élhetetlennek tart.
– Egy anya, aki ennyi energiát fordít férjére…- ez már hülyeség! - hallom a megjegyzéseket. Leértékelődtem előttük. Sokszor éreztem magamon árgus pillantásukat, mikor a beteg helyett az én kezemet figyelték… Ez patika, mi van, ha tévedsz? Hosszú távon hogy képzeled? Ma már felmondanának. Ki hiszi azt el, hogy csak úgy tudok lelkiismeretes lenni idegen beteghez, ha eleget teszek a családi életemben? Rádöbbentem, hogy nemcsak a férjemnek nehéz magát elfogadtatni a környezetével, a külvilággal, kezében fehér bottal, a volt beosztottakkal, de nekem is az ő életét kell élnem, megosztva minden keserves percet, vállalni mindent, amit rámért a SORS.
   Eltökéltem, hogy munkahelyemen is bizonyítok, sokkal többre leszek képes, mint az átlag. Minden meghirdetett szakmai pályázaton indultam. Országos előadásokon, 10 éven át minden versenyen. Míg családom mélyen aludt, éjszakákon át a fürdőkád szélén ülve búvárkodtam a forrásmunkákban, irogatva jegyzeteimet. Nem egyszer rám virradt, mert elmerültem benne.
    Gyógyszertárunk tangyógyszertár lévén, fiatal asszisztensjelöltek gyakorlati oktatását bízták rám. Ez volt munkában töltött éveim legszebb szakasza. Tanulóink nem csak oktatójukként becsültek, de olykor anyjuk, vagy barátnőjükként is, aki előtt kitárhatták érzelmi válságaikat is akár, ha úgy adódott. Jó példa volt előttük helytállásom, jól tudták, ezt csak hivatással, szeretettel lehet így…
    Jancsit ridegen fogadták a gyárban a baleset után. Mennyivel könnyebb a háttérben intrikálni, mint a szemébe nézni az embertelen hecc miatt! Bandi azt híresztelte, kitúrta őt állásából a kisfőnök. Na igen, a jóval nagyobb fizetésemelés csak remény volt, ha átadja helyét, és az emberi gyarlóság, mennyivel egyszerűbb az intrika, mint elnézést kérni az emberi érzések sárbatiprásáért!
    Újabb fejezet az életünkben. Meghívás egy farsangi bálra a Vakok Szövetségébe. Megpróbálom felidézni ezt az estét. Kezem lecsúszik a kilincsről, az erőm elszáll, lábaim remegnek, nem bírom átlépni a küszöböt… Úgy érzem sorsunk elé kell néznünk, pillantás a nemlátók életébe. Víg zene hangja, harsány kacaj kiszűrődése oldja szorongásunkat. Benyitunk. Egy vak zongorista vidámsága tölti be a termet. Táncoló párok… egy-egy viccsarok… Máris oldottak vagyunk. Nyomunkban besétál egy ifjú pár. Sugárzóan szépek, és sorstársak ők is. Tapssal fogadják őket, hisz nászútról érkeztek. Soha ilyen felszabadult, vidám társaságban nem voltunk. Itt ismertünk meg olyan anyát, aki ragyogó háziasszony, és kezdettől vakon neveli két fiát. Hát így is lehet keserűség nélkül élni? Ezen az estén életreszóló barátságok szövődtek. Éreztük, hogy nem vagyunk egyedül, s oktalan a vakságtól való félelmünk. Megcsillant előttünk e teljes élet reménye, és már nem érezzük balsorsnak sorsunkat.
   Jancsinak állást kerestek, ahová nem ért el az intrika. Újabb barátságok kötődtek. Becsülete lett a tolmácsként is felkérhető telefonközpontosnak.
   Közben megérkezett a tavasz is. Lekerült a sötét feltét a szemüvegről. Apa járt kislányáért az óvodába, visszafelé a gyerek mutatta az utat. Itt fel, itt le, itt gödör van. Erikánk újra felfigyelt a színes virágokra, újra színezni kezdett. Ekkor döbbentünk rá, apja szemüvegén át nézte a világot, mindent sötéten látott.
     Az új év elhozta az új otthont. Kicsi lányunk iskolás lett. Még érte kellett volna menni, de engem nem osztottak egyműszakos gyógyszertárba.
– Családi problémákat nem veszünk figyelembe. Magára itt van szükség kollegina - közölte kérelmemre igazgatónk.
   Kegyetlen téli hónapok! Kicsi lányunk járt apjáért az iskolából hóban, fagyban, szakadó esőben a legforgalmasabb útszakaszon, még húsz percre a busztól. Ilyenkor remegve vártam a hívást:
- Legyél nyugodt anya, ideértem apáért. - Azt már nem mondhatta el, ami az iskolában történt, belefojtottam a szót, mert főnököm rámszólt: tedd le a telefont! Kolléganőim velem együtt aggódtak, hisz többnyire ők is anyák voltak. Felajánlották, hogy a téli hónapokban felosztják maguk között a rám eső délutánokat.
– Hová jutnánk, ha mindenki családi bajában osztozni kellene? Aki vállalja, hogy vak emberrel él, oldja meg maga a problémáját! – szögezte le főnököm. - Ez egy egészségügyi intézmény, ahol betegekért vagyunk, érzelemnek, humánumnak itt nincs helye egymás között… -
    Badarság azt hinni, ha nő a főnök és anya, akár majomszeretettel fiai iránt, szolidárisabb a dolgozóival. Humánum egymással szemben ritkán nyilvánul meg az egészségügyben.
Azért a mi családi életünk irigylésre méltóan harmonikus. Mi tudjuk, csakis a szeretet, ha képesek vagyunk egymás mellett kitartani a bajban.
    Ahogy az évek teltek, családunkban is megrázta az érzelmeket a diákszerelem, a keserű csalódás, amikor kislányunk rádöbbent arra, hogy egy újgazdag családba nem illik bele egy fehérbotos apa lánya… Azért a tiszta szív megtalálta a hozzá való társat, az igazit. Íme boldog nagyszülők vagyunk.
    Férjem szívében fel-fellobban a honvágy a dimbes-dombos Balaton-melléki táj után, de egyre rövidülnek a nosztalgiautak, mivel a szülők már nem élnek.
– Ha akkor visszatérek, talán már senki sem nézne rám. Elmaradtak a régi barátok, az egy más világ volt. Egy sivár vidéken éreztem meg az igazi barátság ízét, az lett a hazám.” – mondja egy útról hazatérőben.
     Egy visszatérő szép élmény az a régi farsangi bál, melynek nem lett folytatása. Az a szép reményekkel induló ifjú pár képe is már csak emlék… Az asszonyka már több mint tíz éve halott. A végzetes baleset után a mi barátságunk jelentette a kinyújtott kezet a szerető férj felé. Többen kiestek a sorból, öregszünk, de az akkor szövődött barátság él. Ott érintett meg bennünket a versmondás szeretete is. Döbbenetesen szép érzés volt ez akkor, hogy szomjazza a szépet, aki olvasni nem lát, de a lelkével figyel. A nem látó a leglelkesebb hallgató.
Azóta sorstárs lettem én is. Egy munkahelyi károsodás folytán át kellett élnünk újra a vakságtól való félelmet. Belém rúgtak…
    Most tudom, itt nem él a közmondás: „A szem a lélek tükre”. Ott is kibontakozik a lélek, ahol ez a tükör már nem fénylik. A kultúrához és a műveltséghez nem kell feltétlenül a látás képessége. Olykor jobb emberismerő a vak, aki hangjáról ismeri fel a hozzá közeledőt, az igaz barátot. A hangszín ritkán csal…
     A sebeket úgymond egészséges emberektől kapjuk. Nemrég zokogva jött haza férjem, két siheder egymást lökdösve röhögött felé: elővette fehér botját a vak koldus az állomásnál. Ilyenkor nehéz talpon maradni, hogy az ember tartós depresszióba ne süllyedjen. Ilyen a világ…
  Már nem rettenünk meg a nehézségektől, mint attól a vihartól sem, mely életünk során elkísért, de utána mindig szivárványként lebegett a HIT. Bennünket nem taszított a baj, összekovácsolt szorosabban. Életünk mottója egy kölcsönvett mottó: „A remény huny ki utoljára.” 

Proksa Jánosné
Sz.: Farkas Julianna