- Szia, mi újság?

- Szia, köszönöm, minden jól van velem. Mondd csak, nem lenne kedved folytatni a beszélgetést?

- De, persze, csak tudod az az igazság, hogy mostanában nem nagyon érek rá...

- Marci, nem kérnélek rá, ha nem lenne fontos. Légyszíves értsd most meg, nem fogok több találkozót említeni, de muszáj beszélnünk. Valamit szeretnék elmondani neked.    Holnap délután megyek haza...

- Rendben, akkor ma este? Érted megyek kocsival.

- Megbeszéltük.

 

         Már majdnem teljesen besötétedett, mire megérkezett. Ott várt a kapu előtt és kedves, de határozott öleléssel üdvözölt, úgy, mint a múltkor.

Beszálltunk az autóba.. én meg sem próbáltam, de nem is tudtam könnyed beszélgetésbe elegyedni, akár a legutóbb. Fürkészve nézett az arcomba, válaszokat keresett. De csak akkor akartam beszélni, ha odaértünk az általa kiválasztott helyre, és ezt, mintha megértette volna, ő se szólt. Némán, csendben ültünk egymás oldalán, akár óráknak is tűnhetett az utazás, ha nem tudom, hogy itt nagy távolságok nincsenek.

Olyan helyre szeretnék menni, ahol ki tudunk szállni a kocsiból, ahol akár le is tudunk ülni, ha az időjárás engedi. Ugyanakkor tudom, és meg kell értenem, ő nem akarja, hogy meglássanak minket. Hogy lesz hát? Ott leszünk az autó szűk falai között? Korlátolt mozgástérrel? Nem a természet lesz körülöttünk, ahogy mindig képzeltem? Látni fogom rendesen az arcát, a szemeit, s ő az enyémet, ha olyan sötét lesz már? Istenem, ez talán mind apróságnak, jelentéktelenségnek tűnhet, pedig nekem nem az. De lépjünk túl, hiszen talán nem ezen áll vagy bukik a történet.

 

Megérkeztünk és tudom, nekem kell a csöndet megtörnöm. Tehát a tárgyra térek és határozottan ránézek:

Nézd, tényleg nem kértelek volna rá, ha nem lenne fontos. De van valami, amit most már muszáj magamnak és csak magamnak megtennem. Égetően fontos beszélnem. Kérlek hallgass meg. Azt is kérem, amíg nem fejeztem be, ne szóljál közbe. Ha utána sincs mondandód, nem kell szólnod...

 

   Körülbelül három és fél éve, mikor még csak elsős gimis voltam, életemben először éreztem nagyon, hogy elegem van a főváros zajából. Elérkezett a tavaszi szünet, ez pont kapóra jött, mert pihenésre, nyugalomra vágytam. Kiszakadni a mindennapi környezetből. Mivel olyan szerencsés vagyok, hogy édesapám falun nevelkedett, kézenfekvő volt, hogy egyedül eljöjjek meglátogatni a nagyszüleimet és természetesen Apu keresztanyukáját, Marikát is... Így hát, Apu hajnalban feltett a buszra a Népligetben és pár óra múlva már itt találtam magam, azon a helyen, ami addig csak a csendet, nyugalmat és az apai rokonaim szeretetét jelentette számomra. Említettem, tavasszal történt, áprilisban. Mint minden alkalommal, most is átmentem látogatóba Marikához, akivel már egy ideje közelebbi kapcsolatba kerültünk. Megkérdezte tőlem, nem lenne kedvem őt másnap elkísérni a nagypénteki istentiszteletre. Én úgy terveztem, hogy reggel temetőbe megyek, Marika férjét meglátogatni... furcsa lehet, hiszen azelőtt soha nem éreztem még késztetést, hogy temetőbe akarjak menni, bár ez Pesten nem is úgy van, mint itt.., ez mindegy. Igent mondtam a meghívásra, örültem, hogy ennyi mindenben lesz részem másnap.

 

   Mikor aznap reggel felébredtem, gyorsan elkészültem és elindultam a temetőbe. Már messziről elfogott egy érzés, mintha üdvözölt volna, szél suttogta a fülembe: “Szervusz Linuskám...örülök, hogy itt vagy...” Letettem a Mama által gondosan összeállított, csokor virágot a sírhoz. Egyszerűen csak jó volt ott állni. Olyan nyugalmat és békét érzek azóta is, ha temetőben járok. Nem tudom mennyi idő telt el, de a harangszóra eszméltem. Fél tizenegykor kezdődik a mise, Marikával megbeszéltük, hogy a templom előtt találkozunk. Abban a pillanatban jött az erős gondolat a fejembe: “Menj Linuskám, nehogy elkéss a templomból! Menj, örülök, hogy láttalak.” Hozzám szólt, ez olyan biztos, mint hogy most itt ülünk! Mondanom sem kell, valóban egy nagyon különös érzés hatalmasodott el rajtam...

Egyszerre érkeztünk Marikával a templomhoz, majd egymásba karolva léptünk be a kapun. Valóban nagyra nyílt szemekkel néztem, mert emlékeim voltak, de olyan régiek! Egészen pici kislány lehettem, mikor Mama elhozott magával. Akkor a bal oldali karzaton ültünk, onnan bambulászhattam, mi történik alattunk. De most, hogy újra itt lehetek, megelevenedett bennem a kép. Különös, szinte álomszerű hangulatomhoz hozzátett, hogy éreztem sokan néznek, találgatják, vajon kinek az unokája lehetek. Az a sok fürkésző szempár hatással van az emberre. Szerencsére tudom, itt úgy illendő, hogy mindenkinek köszön az ember, akkor is ha nem ismeri.

Leültünk Marika szokott helyére és hamarosan elkezdődött a mise. Igyekeztem követni az itteni evangélikus szokásokat, hiszen én katolikus templomba járok babakorom óta. Próbáltam figyelni az istentiszteletre, a tisztelendő úr minden szavára, fel is tűnt, a Biblia azon részéből történik a felolvasás, amit pár nappal ezelőtt az iskolában én ismertettem. De feszengésem és kamaszos szégyenlősségem egyre csak nőtt, mikor erősen megéreztem, valaki fentről kitartóan bámul. Az ember megérzi, ha nézik. Olyannyira zavarba jöttem, nem mertem csak úgy felpillantani, ki a fene szuggerál ilyen durván. Helyette egyre jobban tört rám az érzés: Milyen bénán nézek ki, más ruhát kellett volna felvennem, lapos a hajam, idétlen a szemüvegem. Marika valószínű megérzett abból valamit, hogy egyre csak a cipőmet bámulom és malmozok az ujjammal, hozzám hajolt, azt mondta: Látod Vicukám, ott fent a karzaton ülnek a papék gyerekei. Ha jól látom a fiúcska, Marci éppen téged figyel....

Akkor először néztem rád, hiszen a Marika az ujjával oda mutatott, feléd. Egy pillanat volt. Tehát egy hason korú fiú miatt érzem magam ennyire feszengve. Ó, hogy a fene egye meg! Hát pont ezektől a dolgoktól akartam szabadulni, csak pár napra! Hogy Bakonycsernyén fiúk is vannak? Hogy lehet ez? Nem csak idős emberek laknak itt? Kamaszos zavarom dühbe csapott át, mert bármennyire is akartam, nem tudtam lerázni magamról a tekinteted. Szörnyen bosszantott, hogy hiába érzékelted, észrevettük a bambulásod, te nem kaptad el a fejed. Csak kitartóan, tovább nézgettél.

 

Úrvacsora vétel következett. Katolikusként soha nem volt részem a gyónás ilyen formájában, Marika bátorított, menjek én is vele. Ő akarta nekem adni ezt a különleges élményt... Nem tudhatta, hogy ezen kívül még más is történik velem. Tehát beállított maga elé a sorba, és micsoda szerencse, előttem egy velem egykorú lány és ő előtte meg te álltál. “ Basszus ezt a pechet,- gondoltam magamban - most kell ilyen szerencsétlenül kinéznem? De utálom az egészet, miért érzem ezt? Miért érdekel egyáltalán?” Hát míg ott álltunk a sorban te lassan, igazán lassan, de teljes határozottsággal és fesztelenséggel egyenesen hátrafordultál, és rámnéztél. Zavartság ide vagy oda, én ezt már olyan szemtelenségnek tartottam, hogy dühösen, dacból hirtelen felkaptam a fejem és egyenesen a szemedbe bámultam én is. Épp csak ki nem mondtam: “Hát tessék! Itt vagyok, nézzél, ha annyira akarsz!”

 

   És abban a pillanatban csend lett. Valami átkattant bennem. Olyan nehéz erről beszélni, kimondva a szavak olyan jelentéktelennek, aprónak tűnnek. De így volt, hidd el. Csak a szemeidet láttam, amiből fürkésző kíváncsiság áradt. Szinte hallottam a fejemben, mintha megkérdezted volna: “Ki ez a lány? Ki vagy te?”

Persze én is tudom, faluban megnézik ha új ember érkezik, hiszen az esemény! De mégis, te vetetted észre magad azzal a mértékű szuggerálással, amit én végig magamon éreztem. Aztán mikor előttem álltál, nyíltan egyenesen hátrafordultál, és nem kaptad el a fejed, mikor dühösen rád néztem! Azért is tovább fürkésztél... nyugodtan, higgadtan, tökéletesen zavartalanul. Velem pedig ott történt valami! Fogalmam nem volt, hogy mi, de soha nem éreztem még ilyet. Nem fogalmazódott meg bennem utána még napokig, hogy mi lehetett ez és mégis hogy van az, hogy egyetlen pillanat alatt történik valami ennyire hatalmas dolog?

Ami még utána következett, hogy mi jöttünk a sorban, ott térdepeltünk az oltárnál és te valamiért az apukádra nevettél... Nem láttam mást csak a mosolygó arcod, ahogyan felnézel édesapádra és ott, mint valami második hullám, mintha mellbe vágtak volna. Soha nem fogom tudni már elfelejteni ezt a pár pillanatot. Olyan rengeteg érzés költözött akkor belém, a nagy kavarodásból egyet tudtam kivenni, miközben néztem a nevető arcod. Az ismerősség érzése öntött el. Persze, ez lehetetlen tudom, akkor láttalak először... Kábultságomból feleszméltem, mikor vége lett az istentiszteletnek, és elindulunk kifelé. A szememmel téged kerestelek, de tudtam, eltűntél. Kicsit csalódott lettem, hát akkor ennyi volt, nem találtalak az udvaron már sehol. Marika még jól megszorongatta a kezemet, megöleltük egymást, éreztem neki sem egy átlagos alkalom volt ez. Elköszöntünk és én elindultam haza, a Mamához. De akkor, onnantól fogva már mindig velem jöttél, bárhová mentem is...

 

Mondhatom, hogy különleges nap volt a számomra... egy életre nem fogom elfelejteni. Még nem voltam tizenhat éves... Mint említettem, napokig, talán pár hétig nem is fogalmazódott meg bennem, mi történt. Csak folyton a tekintetedet láttam magam előtt.

Pár hétre rá, újra Csernyén voltam. Persze Marika előtt világos volt minden, azért mentem le ilyen hamar megint, mert látni akartalak, újra találkozni veled.

A vasárnapot megelőző éjszakát soha nem is tudnám kiverni az emlékezetemből. Azt a rosszullétet, te jó ég! Egy percet alig aludtam, fájt a hasam, kavarogtak a gondolataim, furcsa dolgokat álmodtam. Reggel egy falat sem ment le a torkomon, evés helyett lázasan készülődtem. Marikától mentünk a templomba, először tehát hozzá mentem el. Nem kellett mondanom semmi, látta rajtam, hogy vagyok. Csak ültem egy széken, kiszáradt a szám, görcsölt a hasam. Míg én teljesen értetlenül álltam a dolgok előtt, azt hittem talán beteg leszek, ő csak ennyit szólt: “Kicsim, te szerelmes vagy....” Először azt hittem viccel. Hogy jut ilyen eszébe egy rosszullét láttán? “Hát ez lenne a szerelem? Ez a borzalmas és fájdalmas gyomorideg? Ez az istenverte izgalom?” Azt a csalódott érzést! Istenem, ő hogy nevetett rajtam. “Bizony ez az....ez a szerelem csillagom.”

És innentől fogva Bakonycsernye már sokkal többet jelentett nekem, mint csupán édesapám nyugodt és békés szülőföldjét...

  Olyan gyakran látogattam el, amilyen gyakran csak tehettem. Marikával olyan hosszú órákat beszéltünk a szerelem érzéséről, soha el nem váltunk, ha nem voltam ott, telefonon folytattuk a csevegést, hajnalig! Istenem, én olyan szerelmes lettem, mint az ágyú...

Egyre inkább reméltem, ha legközelebb megyek és találkozunk, talán odajössz és megszólítasz. Talán legközelebb már nem csak nézegetni fogjuk egymást! Marika mind táplálta bennem a reményt...tudta jól, hogy mit tesz velem, és én szívem melyéből hálás vagyok neki ezért, így utólag. Emiatt valami olyan mélységű kapcsolatba kerültem vele...soha nem is reméltem hasonlót. Ketten együtt felépítettünk egy szívfájdítóan szép illúziót, aminek te szerves részét képezted, anélkül, hogy bármit tudnál róla...

Vasárnaponként azt vártam, hogy írjon nekem rólad: aznap milyen voltál, milyennek látott téged. Rendre érkeztek is a beszámolók, amiknek nagy része képzelet, egy reményteljes illúzió volt. De számomra olyan szép és jó.

El akartam hinni, és ezért el is hittem, hogy talán egyszer majd megszólítasz. Talán te is megjegyeztél engem, hiszen bármikor jártam a templomotokban, minden alkalommal ugyanolyan kitartóan és kíváncsian bámultál onnan fentről.... ezzel magyaráztam magamnak, hogy talán csak tetszem neked egy picit.

  Azóta eltelt három és fél év, és aligha változott bennem ez az érzés. Valamelyest átalakult, hiszen én is sokat változtam, fejlődtem az évek alatt.. Ennek köszönhetően is sokat tanultam és formálódtam. Marci, olyan nagyon sokat kaptam ettől... el sem tudod képzelni! Többek között a Marikával való különleges kapcsot is.

És ne hidd, hogy nem kíséreltem meg elfelejteni, lezárni magamban ezt a vágyódó érzést. Az eltelt idő alatt voltak más fiúk is, akik megtetszettek, de mindössze pár hónapra tudtak feledtetni velem.

Aztán tavaly szeptemberben valami véletlen folytán mégis hozzám léptél. Csak lazán megkérdezted, mi újság? A sors fintora, hogy akkor már tényleg hónapok óta eszembe se jutott ez az érzés. De amilyen csendben volt addig, olyan hirtelen tört fel bennem újra.

Úgy utáltam magamat is, az egész világot, hiszen úgy sincs miben reménykednem, mit tehetnék, hogy jobb legyen? Csak úgy magamtól lányként, pláne amíg csak tizenöt meg tizenhat éves kamasz voltam, nem engedhettem meg magamnak. Csak úgy hívjalak el beszélni? Micsoda, még mit nem! És látod, mégis eljutottam ide... De ezt egy pillanatig nem bánom, el kellett telnie ennyi időnek, ehhez is fel kell nőni. Ráadásul nekem ez a helyzet egészen más, nem hétköznapi.

Sokat, rengeteget gondolkodtam, mi az amit tehetnék annak érdekében, hogy előre tudjak lépni ebben. Egyedül az maradt, hogy elmeséljem ezt neked mind. Lesz, ami lesz.

Magam miatt megtettem. És nem hiszem, hogy valaha megbánnám, hiszen a szerelemben szégyellni való nincs. A múltkor pedig láttam rajtad, olyan egyértelmű volt a beszédedből, kiérződött a lelked. Ez a fiú pontosan olyan, amilyennek három éve képzelem. Minden részletében. Tele van érzésekkel, tettvággyal. Van mélysége. Ennek a fiúnak érdemes lehet elmondani mindezt. Ő talán olyan, aki megérti amiről beszélek, és évekkel később, ha visszaemlékezik erre a pár órára, magában elmosolyodik és elönti egy kellemes érzés. Hogy volt egy lány, aki ennyire szerette.

Hiszen szeretve lenni olyan jó dolog!

 

  Előzőleg, mikor elmentünk kocsikázni, fogalmam nem volt, hogy mi fog történni. Benne volt szinte minden a pakliban. Hiszen hiába érzem úgy, hogy évek óta ismerlek, ez nem így van, akkor beszélgettünk először. Most mondjam, hogy nem tudtál csalódást okozni?

A legegyszerűbb az lett volna, hogy elkezdünk beszélgetni és rádöbbenek, te jó ég, ezután a fiú után vágyódom évek óta? Hiszen ő nem is olyan, még csak nem is hasonlít arra, akit magamnak képzeltem.... Nem Marci, nem úsztam meg. Hiszed vagy sem, egyetlen pillanatra nem tudtam úgy érezni melletted, hogy idegenek vagyunk. Ehhez hozzátett az is, hogy olyan magától értetődően folyt a társalgás, igazán mintha régi jó ismerősök lennénk. Gyakorlatilag végig te beszéltél, alig-alig szóltam közbe.

Csak hallgattam, ahogyan az életedről mesélsz. Fontos és komoly dolgokról. Végig azt éreztem, hogy annyira tele vagy érzésekkel, gondolatokkal, teljesen magadtól beszéltél, nem kellett beszéltetni téged. Teljesen kitárulkoztál. Mikor hazaértem Marikához, az első dolog amit mondani tudtam az az volt, hogy ez valami hihetetlen, de én ezt a fiút tényleg évek óta ismerem. Pontosan olyan, amilyennek magamban megálmodtam. Egy percre nem tudtam csalódni.

Kiderült, hogy a rólad kialakított illúzió nem is illúzió, hanem a szín valóság. Ezeket realizálva pedig eldöntöttem, ha sort tudok rá keríteni, meg kell próbálnom, elmondani neked mindezt.

           Így történt hát, ezt kellett most elmesélnem neked... minden szava igaz. Számomra azóta teljesen egyértelmű, azon a nagypénteken valami csoda történt velem. Többszörösen is! Olyan ez, mint egy ajándék. Örök életre szóló...és ezt már senki nem veheti el tőlem. Rengeteg hálát érzek magamban, amiért részem lehetett egy ilyen első, igazi nagy szerelemben.

Annyival, de annyival lennék szegényebb, ha ez nem történik meg. És most annyival, de annyival vagyok gazdagabb, mert ez megtörtént.