Április volt, igazi, bolondos időjárás szomorította el a természetet. Valami volt a levegőben, valami megmagyarázhatatlan, valami... éreztem.
1973-at írtunk. A világban zajlott az élet, háborút indítottak, háborút fejeztek be, márciusban az utolsó amerikai katona is elhagyta Vietnamot. Lelőttek egy eltévedt líbiai utasszállító repülőgépet. Szóval, minden ment a maga medrében, csendben, esetleg zajosan, néhol rettenetes robajjal, máshol eltűnve, szerényen. A világ nagy bajai mellett mi, kis emberek szintén szembenéztünk számunkra felfoghatatlan és fájó történésekkel.
50 éve... egy emberöltőnyi időszak. Sokan meg sem élik ezt a kort. Csak reménykednek, hogy nekik több jut belőle. Én is reménykedtem, addig... Aztán  jött április, magával hozta életem első tragédiáját, amit akkor, 18 éves fejjel el kellett fogadnom. 
Édesapám pontosan három évvel azelőtt, 1970. április 20-án került be a kórházba vakbélgyulladással. Kezdetben mérgezéssel kezelték, majd megállapították, hogy perforált a vakbele. Mindenki biztatott, ez rutin műtét, semmi baj nem lesz. Nem is hittük volna, hogy ez mégis milyen következményekkel járhat. Nem ecsetelem, nem az én hivatásom, hogy mi, és miért történt, ez most nem erről szól. Minden esetre gyötrelem, küzdelem, fájdalom, reménykedés és nem beletörődés jellemezte ezt a három évet. 
De az ok, amiért e sorokat leírom, egy általam tisztelt, nagyra becsült sebész iránti megemlékezés: ő Tisza doktor volt, az akkori Korányi kórház sebésze.
Nem könnyű erről beszélni, de ő volt az az orvos, aki mindent - szó szerint - mindent feláldozott egy ember életéért.
Édesapám akkor a 40. életévét töltötte. A hosszú, három évig tartó gyötrelem, műtétek, operációk sora teljesen legyengítette. 
Április 20-án, pontosan három évvel a kórházba kerülése után, éjjel bekövetkezett a tragédia. Édesapám legyengült szervezete nem bírta már a küzdelmet. Tüdőembóliát kapott. Tisza doktor, aki éppen ügyeletes volt, egész éjjel mellette virrasztott, élesztgette, életre keltette, majd újra élesztgette, visszahívta az életbe... hosszú, hosszú órákon át küzdött, de sajnos, elveszítette.
Kimerülten és csalódottan vonult vissza, magába roskadva... megfáradtan. Ő is a 40-es évei elején járt, de ez a küzdelem az ő fiatal szervezetének is megerőltetés volt. 
Tisza doktor úr másnap, az éjszaka küzdelmei után, szívinfarktusban meghalt...

Legyen ez a rövidke kis írás megemlékezés róla, tiszteletadás neki, és tisztelet minden orvosnak, akik számára az első, és a legfontosabb, hogy a rájuk bízott beteg embereket a lehető legjobb tudásuk szerint kezeljék.

Legyen ez tisztelet és hála Dr. Bakó Andrea onkológus főorvosnak és férjének, Dr. Árkossy Péternek, az onkológia igazgató főorvosának, akik ugyanilyen áldozattal és legfőképp hittel gyógyítják a sokszor gyógyíthatatlannak vélt betegeket is. 

2023. október 4.