Amikor gyerekek voltunk, nem a jóságunkról voltunk híresek. Szüleinknek volt elég baja velünk. Mindig olyat tettünk, ami bosszúságot okozott a felnőtteknek. Általában azok a dolgok érdekeltek bennünket, amelyek tilosak voltak. Valamiért azzal nem is szerettünk játszani, amelyben nem volt valami veszély. Nem tudom, miért volt ez így, de azok a játékok voltak a legjobbak.
          Sokszor ki is kaptunk ezért. Ilyenkor talán százszor is megfogadtuk, hogy legközelebb nem teszünk ilyet, és csak olyat játszunk, ami megengedett, nem szúr szemet apánknak, anyánknak.Gondolom már kitaláltátok, ez a fogadalmunk nem tartott sokáig, sőt a következő percben el is felejtettük. Mindjárt elszállt az ígéret, mihelyt jött egy kitűnő ötlet, egy újabb remek játék. A sok szidás, dorgálás ellenére mégis felejthetetlen évek voltak ezek. Talán életünk legszebb időszaka. Történt egyszer úgy ősz tájékán, amikor az alma érni kezdett, Szűcs Peti barátommal elhatároztuk, hogy finom, zamatos almát csenünk a kedves nővérek kertjéből. Mintha nekünk a kertünkben nem lett volna alma. A falunkban majdnem minden háznál ősszel almafák roskadoztak szépen virító termésüktől. Ellenben az igazsághoz hozzátartozik a kedves nővérek almája nagyon különleges volt. Én még sohasem ettem olyan finomat, mint az. A mai napig keresem azt az almát, amerre csak járok, de mindeddig nem akadtam rá. Hiába érdeklődtem neves almatermelőktől, ők sem ismerték, nem tudtak segíteni. Pedig mindenegyes alkalommal megpróbáltam részletesen leírni a színét, formáját, sőt még az ízét is, de ez sem segített. Az emberek csak a fejüket rázták, ami azt jelentette, nem tudnak segíteni.
- Ilyen almát nem ismerünk.
Ez is az oka volt, hogy almát mentünk lopni a kedves nővérek kertjébe. Kilestük, amikor nem voltak a kertben. Erre az idő alkonyattájt volt a legmegfelelőbb. A kukoricáson át közelítettük meg a kertet. A nővény szárai teljesen eltakartak bennünket. Nem kellett tartanunk, hogy valaki felfedi érkezésünket. Onnan csak pár lépés volt az almafa, és meg is érkeztünk. A fa nem volt túl magas. Az alsó ágai is tele voltak finom, piros almával. Valamiért mi mégis felmásztunk rá, és ott kezdtünk el lakmározni, mint a madarak. Jóformán még el sem helyezkedtünk az ágakon, amikor egyszer csak lépteket hallottunk a kedves nővérek háza felől. Elfutni már nem volt idő. Így csendben meghúztuk magunkat a fán, és vártunk. Eleinte nem tudtuk, ki jön és milyen célból? Ha valamelyik kedves nővér tenne látogatást a fához, ő úgysem tud felmászni hozzánk. Ebben reménykedtünk, és megpróbáltuk minél kisebbre összehúzni magunkat, hogy elbújunk az ágak és a levelek között. Elég sötét volt már ahhoz, hogy észrevegye az almafán csücsülőket. Még a lélegzetünket is visszatartottuk, nehogy szuszogásunkkal felhívjuk magunkra a figyelmet. Nagyon féltünk, ha meglát a kedves nővér, és elmondja a szüleinknek a csíntevésünket, akkor megint ennek büntetés lesz a vége. Magamban átkoztam azt a pillanatot, amikor eszünkbe jutott az almalopás. Az agyamon, mint a villám suhant át a gondolat. Bizonyára, ha kértünk volna, akkor kaptunk volna belőle kóstolót, hiszen a faluban mindenki szeretetre méltó embereknek tartotta a kedves nővéreket, akik mindig szívesen segítettek másoknak, és ha kellett megosztották mindenüket a rászorulókkal. Tőlünk sem tagadtak volna meg néhány almát. De nekünk olyan gyümölcs kellett, amit úgy csenhetünk el a fáról. A rossz gyerekek már csak ilyenek. Nekünk jobban ízlett a lopott alma. Talán azért is, mert kalandosabbnak véltük így az almaszerzést. Nagyon jól tudtuk, hogy bűn a lopás, és nem szabad ilyet tenni. De akkor az almalopás izgalmas gondolata felülírt mindent. Egyáltalán nem gondoltuk végig, ennek a tettünknek a következményét. Mindvégig csak az ízletes alma járt az eszünkben. Elrejtőzve az ágak és a sárguló falevelek között vártuk, hogy a kedves nővér elmenjen. Valójában soha nem derült ki, mi volt a jövetelének a célja. Megállt a fa alatt, egy kicsit időzött, majd visszasétált a házba. Amikor már nyugodtan ehettük volna az almát, elment a kedvünk az almaevéstől. Üres kézzel másztunk le a fáról, és egy ideig bujkálva a kukoricásban, hazakullogtunk. Valami furcsa szégyent éreztünk bent a szívünk tájékán. Peti barátom is így volt ezzel. Sok – sok év elteltével is szégyent érzek, ha rágondolok. Lehet, hogy más gyerek egy, kettőre túltette volna magát az egészen, de engem napokig emésztett a rossz érzet. A bűn éles karma fájón mardosta a lelkemet. És ami az egészben a legfurcsább volt, amikor hazaértem este, a konyha asztalán ott volt a kedves nővérek finom, zamatos almája. Rosszat sejtve megkérdeztem édesanyámat:
- Ezt meg ki hozta?
- Nemrég volt itt a kedves nővérek egyike, a Hedvig nővér, és ő hozta – mondta természetes hangon édesanyám, mialatt én félve sandítottam, hol az almákra, hol az édesanyámra.
- Azt mondta, úgy hallotta, szereted ezt az almát, és hozott egy kis kóstolót. Tudod, ez az a különleges alma, ami csak az ő kertjükben terem a faluban.
Szemeimet lesütve vártam, hogy majd még az is kiderül, hogy meglátott bennünket fenn a fán, és most fog kezdődni a nemulass. De most szerencsémre a szidás elmaradt. Édesanyám nem tudta meg, hogy almát akartam lopni Peti barátommal. Újból furcsa érzés kerített hatalmába. Mégis csak láthatott bennünket fenn a fán. De akkor, miért nem kergette el az alma tolvajokat? Ez a mai napig érthetetlen számomra. Sőt még almát is hozott nekem. Milyen különös, más nagy patáliát csapott volna az egészből, csak úgy zengett volna tőle a ház. Talán még rendőrt is hívtak volna. Csíntevésünkért még ajándékot is kaptunk, ami akkor nagyon különös és érthetetlen volt. Miután kicsit megnyugodtam, beleharaptam az egyik almába. Íze ugyanolyan volt, mint amire számítottam, de vele együtt valami mást is kaptam. Testemet kis bizsergés járta át. Olyan volt, mint amikor gyönge áram csipkedi az ember bőrét. Akaratlanul is görcsbe rándult a kezem, egy pillanatra elsötétült előttem a világ. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Mindenféle gondolatok cikáztak a fejemben. Összefolyt a jelen és a múlt, de már a jövő is kopogott a lelkem láthatatlan ajtaján. Nem tudtam, csupán csak éreztem, bűn volt, amit tettünk a barátommal, Petivel. Ennek ellenére mégis van megbocsátás, ha ebből tanulunk, és többé nem teszünk ilyet. 
           Azóta már sok év eltelt, s talán az almafa is elpusztult. A száraz ágain nincsen mézízű édes alma, vagy ha mégis, akkor minden azért van, hogy megtanítsa más gyerekeknek is, nem szabad másokét elvenni. Még akkor sem, ha mindez jelentéktelen gyerekcsínyek is tűnik.