Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Az én bölcs baglyom

Adalberto
Adalberto képe

Akár hiszitek, akár nem a bagoly nagyon bölcs állat. Ezt az én baglyomon tapasztaltam meg.

Kertünkben volt egy öreg körtefa. Ki tudja, mikor ültette oda nagypapám. Igazából már körtét alig termett. Többször elhatároztuk, hogy kivágjuk és helyette más, hasznosabb gyümölcsfát ültetünk. Az öreg körtefa mindig megúszta, mert törzsében volt egy odú, amiben egy bagoly lakott. Mi gyerekek messze elkerültük a fát. Szüleink azzal riogattak, hogy a bagoly nagyon veszedelmes madár. Aki kezét bedugja az odúba, annak a bennlévő lecsippenti az ujja hegyét. Ezt nagypapám azzal bizonyította, hogy a mutatóujjából hiányzott egy kicsi darab. Akkor mi azt elhittük, hogy a bagoly csípte le, amikor egyszer kíváncsiságból bedugta a kezét az odúba. Csak már felnőtt koromban tudtam meg, ennek az ujjhiánynak sokkal prózaiabb oka volt, de a jó öreg ezzel akart elriasztani bennünket, hogy zaklassuk szegény madarat. Nagypapám ujja úgy lett kicsivel rövidebb, hogy véletlenül, amikor nem figyelt oda a fűrész belekapott, és megcsonkította. Igazából nem volt nagy belesett. Aki nem tudta, mi történt, az talán észre sem vette, hogy hiányzik belőle egy darab. Mindenesetre jó példa volt, hogy minket elrettentsen a kíváncsiskodástól. Közülünk senki, nem mert belenyúlni az odúba. Még a dagi Fecó sem, pedig ő volt közöttünk a legerősebb és a legbátrabb. Baglyunknak úri helye volt a körtefában. Néha – néha kidugta a fejét és bölcsen megállapította, javában süt a nap, még nem jött el az ideje, hogy elinduljon vadászni. Tudniillik, baglyok éjjel, sötétedés után indulnak élelmet szerezni. Nappal pihennek és alszanak, de az is lehet, a fa odvában van egy nagy madárkönyvtár és ott könyvek fölé görnyedve szívják magukba a tudományt. Szűcs Peti barátom mondta, hogy a bagoly igen okos és bölcs madár. Tudományát ember nem tudja felülmúlni. Ha majd iskolások leszünk ilyen bölcs baglyok fognak bennünket tanítani. Hittem is meg nem is, amit barátom mondott. Minden vágyam az volt, hogy egy nap saját szememmel és fülemmel meggyőződjek erről. Mondtam is Petinek, kérjük meg a baglyot, hogy még iskola előtt tanítson meg bennünket számolni. Milyen jó lenne, ha ez a számolás tudománya már a fejünkben lenne, mire első osztályba megyünk.
– Nagyon veszélyes dolog – mondta Peti. – Lehet, hogy elvállal bennünket, de mindenkinek tudna, kell, egy ilyen bagoly nagyon szigorú. Ha valaki rosszul felel kérdésére, akkor az éles, hegyes csőrével megcsípi a nebulót.
– De azért én megpróbálnám – erősködtem, még vállalva ezt a fenyítést is.
Nagy nehezen Petit rászedtem, hogy kérjük meg a baglyot erre. Tervet készítettünk, miképpen is közelítsük meg a körtefában levő odút. Először vigyázni kellett arra, hogy nagypapán észre ne vegyen bennünket. Egy olyan napot választanunk, amikor bicikliével jó messzire elkerekezik. Elég gyakran serénykedett a kertben, mintha csak a bagolyra vigyázna. Hosszú órákig várakoztunk, elbújva egy bokor alatt. Végre eljött a pillanat. Nagyszülém kerékpárra pattant és elment a falunk alsóvégére valami fontos ügyben. Ez most bennünket egyáltalán nem érdekelt. Fő, hogy szabad volt a terep. Szívem a torkomban dobogott. Nagyon féltem. A világ összes pénzéért nem nyúltam volna bele az odúba. Nem szerettem volna, ha a madár az én ujjamból is lecsípne egy darabot, vagy ne adj Isten az egészet. Még csak az hiányozna. Mivel jelentkeznék az iskolában, ha a tanító néni kérdez valamit, és én tudom a választ. Mindenesetre vittem magammal egy botot, felkészülve a legrosszabbakra is. Nem mertünk közel menni az odúhoz. Kicsit távol megálltunk, és egy ideig tanakodtunk, mit is mondjunk neki, hogy kicsalogassuk? Hiába volt terv, most mégsem tűnt megvalósíthatónak, amit távol a körtefától, az udvaron kifundáltunk. Itt minden egészen más volt. A környéket valami titokzatosság lengte át. Mégis csak az odúban egy okos, bölcs madár lakik.
– Mit mondjunk neki? – kérdeztem súgva Petinek. – Azt hiszem nem lesz jó, ha azt mondjuk: „Bagoly bácsi gyere ki és taníts meg minket számolni!”
Peti barátom egyetértett velem, majd hamarosan javasolta: „Legyünk nagyon udvariasak, ahogy édesanyánk tanította! Bagoly bácsi, legyen szíves megtanítani bennünket számolni!” Tetszett, amit mondott, és egy nagy lélegzetet véve az odú felé kiáltottuk:
– Bagoly bácsi, legyen szíves megtanítani bennünket számolni!
Sokáig vártunk, de semmi sem történt. Még csak mocorgást sem hallottunk az odúban. Bizonyára a bagoly mélyen alszik, és ezért nem dugja ki a fejét, hogy megnézze, ki merészeli zavarni. Kénytelenek voltunk hangosabban megkérni. Szinte már kiabáltunk az odúba. Még ekkor sem mertünk közelebb menni, mintha csak attól tartottunk volna, hogy őkelme megharagszik hangoskodásunk miatt és hegyes csőrével jól megcsipked bennünket. Álltunk, és vártunk a fánál. Közben állandóan az udvar felé sandítottunk, nem jön-e a nagypapám. Szerencsénkre jó hosszú ideig elvolt. Nem zavarta meg a tervünket. A többszöri próbálkozás után sem kaptunk választ az odúból. Éreztük, ha eredményt akarunk elérni, akkor egészen közel kell mennünk. Be kell kiáltanunk a bagolynak a nyíláson, hátha úgy meghallja és szobaáll velünk és megtanít bennünket számolni. Óvatosan lépdeltünk közelebb a körtefához. Kicsit az odú nyílása magasan volt termetünkhöz. Ezért fel kellett csimpaszkodnunk egy ág segítségével. Elég nehezen ment, de végül sikerült. Még be is láttam volna, ha az odúban nem lett volna sötét.
– Mit látsz? – kérdezte Peti.
– Semmit – válaszoltam remegő hangon.
– Nyúljál be!
– Nyúljál be te! Én nem merek, mert megcsíp a hegyes csőrével.
– Én alacsonyabb vagyok nálad és nem érem fel. Akkor legalább kiáltsál be, hogy, mit akarunk – biztatott.
Ez jónak tűnt és bekiáltottam a betanult szöveget:
– Bagoly bácsi, legyen szíves megtanítani bennünket számolni!
Újból vártunk egy kicsit. Kezem már fájt a kapaszkodástól. Legszívesebben leugrottam volna a földre. Még párszor bekiáltottam a nyíláson, de nem kaptam választ. A madár hallgatott. Nagypapám érkezése szakította félbe tevékenységünket.
– Szedtevette teremtette, gézengúzok, mit csináltok a bagoly odújánál? Nem jöttök el onnan azonnal! Majd nektek is lecsíp egy darabot az ujjatokból. Nem szabad zavarni a baglyot!
Ijedtemben majdnem úgy pottyantam le a fáról. Nem mertem nagypapám szemébe nézni. Ugyanis pár nappal az eset előtt ígértem meg neki, hogy nem nyúlok be az odúba és nem is fogom zavarni ezt a hasznos madarat. Valahogy ezek után elment a kedven, hogy megkérjem a baglyot számtantanításra. Egy idő után meg is feledkeztünk róla, hiszen beköszöntött a szeptember és elkezdődött számunkra az iskola. Egyik nap délutánján, amikor édesanyám a számtannal nyüstölt és én nem tudtam megmondani mennyi kettő meg kettő. Akármennyire is igyekeztem nem tudtam kiszámítani. Szegény édesanyám kiküldött az udvarra, hogy gondolkodjam a számtanfeladaton. Leültem az udvaron található farönkre és törni kezdtem a fejemet. Akárhogy is törtem, nem sikerült kitalálni. Egyszer csak a kert felől bagolyhuhogásra lettem figyelmes. Délután még sohasem hallottam huhogni a baglyunkat. Általában este vagy éjjel ijesztgetett bennünket. Számolni kezdtem a huhogását:
– Egy… kettő… három… négy…
Egy ideig még vártam, de többet nem hallottam. Ekkor, mint a villám átcikázott az agyamon, hogy a kettő meg kettő végeredménye négy. Tudtam az én bölcs baglyom segített. Boldogan szaladtam be édesanyámhoz, és már az ajtóban mondtam:
– Négy.
– Na, látod, hogy tudod – mondta elégedetten édesanyám. – Jót tett neked, hogy kiszellőztetted a fejedet. Ugye nem is olyan nehéz tantárgy a számtan.
– Nem – válaszoltam, de nem árultam el neki, hogy az én bölcs baglyom tanított meg számolni.

Rovatok: 
Mese