Negyed évszázad… az ember életének egyharmada, amióta elmentél. Kísértelek utolsó utadra, fel sem fogva, hogy már nem látlak többé. Csak a hiányt éreztem, hogy többé nem hallom a hangodat, nem látom a szemedben csillogó szeretetet. Te sem hallod többé unokáid nevetését, nem látod őket felnőni.    
   Megyek Hozzád. Körülöttem virágerdő, amíg sírodig elérek. Mintha a Nap is együtt érezne velem, elbújt egy sötét felhő mögé, amelyek rohannak egyre komorabbá festve az égboltot...
   Állok a sírod mellett sírva, zokogva, imádkozva. Volt 68 tavaszod és nyarad. Az ősz és a tél már elkerült Téged. Neked már nincs több kikelet, forró nyár, nincs több napfény és hóesés, öröm és bánat, család és barátok, kínok és fájdalmak. Itt hagytad nekünk, és mi cipeljük tovább – ahogy Te tetted – az út végéig. Mert egyszer mi is elmegyünk, és… talán majd ott találkozunk. Folytatjuk a megkezdett beszélgetéseket, félbehagyott meséidet.  Miért is nem gondoltam arra, hogy ezeket megörökítsem? Gyermekkorodról, háborúról, frontról, fogságról, forradalomról, és a szebb emlékekről…
   Sírod mellett állok becsukott szemmel és álmodom. Álmodom, hogy van remény, és becsöngetsz az ajtón. Belibbensz mosolyogva, könnyedén, mintha csak repülnél. 
-  „Kislányom, csak egy percre szaladtam be Hozzád. A gyerekeket akartam látni. Tedd a hűtőbe ezt a kis édességet" - és nyújtod át - ahogyan tetted annyiszor - a reklámszatyort, ami tele van krémtúróval, túró-rudival, meg egyéb finomságokkal.-
-   De Apuka, miért hoztál ennyit? Hiszen ez két hétre is sok!
-   Nem baj kislányom, adjál a szomszéd gyerekeknek is – nevetsz rám.
-   Gyere, főztem húslevest. Aztán pihenj le egy kicsit, a munka megvár!  És Te indulsz, szót fogadva nekem, mint egy kisgyermek, öledben valamelyik unokával - egy kicsit pihenni. Mert nálam még a pihenés is olyan jó… mondod…
  Itt vagyok a sírodnál, és csorognak a könnyeim. Hányszor mondtam magamban, hogy ha majd felnövök, odaköltözöl hozzám, és ápollak, gondozlak. Sokat utazunk majd, jössz velünk mindenhova, hogy a „külföld” ne csak a háborús emlékeket idézze fel Benned, lásd a szépet is, ne csak a munka legyen az életed!
   Hallom a hangodat valahonnan, messziről – a szívem legmélyéről – ahogyan simogatott, ha hozzám szóltál. És hallom a temetésen Árpi bácsi szárazon kopogó szavait, amint a gyászbeszédet mondja. „Nála jobb, szerető szívűbb embert sohasem ismertem.”  
  Ez igaz… Aki ismert, mindenki ezt mondta Rólad!  Aztán jönnek a szavak a Bibliából…
  Nem, én mást szeretnék hallani!  A pótolhatatlan apáról, aki kérgesre dolgozta kezét, hogy nekünk minél többet tudjon adni, pedig neki soha nem adott senki, semmit. A szíve mégis tele volt szeretettel, megbocsájtással, jósággal. Akinek nem voltak éjjelei és nappalai, mert a sok munkától összefolytak az órák. Akinek mégis volt mosolya mindig a gyermekeihez, de még annál is több a kisunokáihoz.
A férjről, aki utolsó leheletével is imádta a feleségét, utolsó szavával is őt féltette, mi lesz majd vele…
   Állok a sír előtt megsemmisülve. Az eső is megeredt, mintha részvétet érezne, és velem sírna… Az eszem tudja, hogy hiába várom az ajtó nyílását, az ismerős szavakat, de szívem nem fogadja el, hogy ez nincs többé. Hiába mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Nem igaz! Negyed évszázad, mégis minden apró mozdulat ég a szívemben, a lelkemben.
  Ott vagy minden örömömben és bánatomban, nappalaimban és éjszakáimban, minden kézmozdulatomban, gyermekeim szemében, unokáim nevetésében... 

Apukám! Nagyon szeretlek!