20 éves vagyok. Fél éve van egy csodás barátom, aki szívéből szeret és akire végre én is rá tudom önteni azt a hatalmas szerelmet és szeretetet, ami évek óta itt él bennem.

   Az első egyetemi képzésemet is lassan befejezem, és mindjárt ki kell próbálnom magam a munka világában fél év erejéig. Milyen a felnőtt világ? Képes leszek teljesíteni, amit elvárnak tőlem? Várok.

   Valahogy azt érzem, mióta leérettségiztem, s elkezdődött az egyetem, várok. Mert nem ott kötöttem ki, ahova szerettem volna menni. Hiszen ott voltam Nálad, mikor történt. Hogy sírtam, hogy kétségbe voltam esve. Aztán elég hamar elfogadtam. Tudod miért? Mert őszintén hittem, hogy ez nem véletlen, ennek valamiért így kellett történnie, a Jóisten rendezte így.

   Őszintén szólva, magától az egyetemtől semmit nem kaptam, de tényleg, igazán semmit. Ennek biztosan a jelenlegi vírushelyzet is az oka, de lényeg a lényeg, ez a helyzet. Se barátokat, se nagy közösségi élményeket, se szerelmet, se a megszerettetését annak, amit tanulok, sőt...
   Az eltelt idő alatt mégis történtek velem dolgok, például megtanultam vezetni, de a legeslegnagyobb dolog természetesen Dani

20 éves vagyok.

   Szóval, csak hirtelen megálltam és elgondolkodtam azon, hogy hova tartok. Hova tartok, ki vagyok, mi vagyok, mim van, mi az, amit már megtettem, amit esetleg felmutathatok.

Érdekes dolgok ezek. Már valahol itt állok a felnőttkor küszöbén, de még nem vagyok felnőtt. Azt hiszem, még ahhoz sok dolgot kell megtapasztalnom és megélnem. Remélem, jó úton járok. Remélem, helyesen cselekszem, jól gondolkodok. Remélem, remélem....

   Azt érzem, hogy még most is várakozó fázisban vagyok. Alig foglal le egy kis időre az egyetem, annyira nem kérnek számon. Semmi az egész, szinte ingyen kapjuk a kezünkbe a papírt. Látom, hogy Anyu vagy Dani mennyit tanulnak, küzdenek. És én? Oh, olyan kényelmesen élek, mint egy királylány! Már érzem egy ideje, hogy ez nem jó, nekem sem tesz jót. Túlságosan kímélve vagyok, ezt érzem, bevallom Neked őszintén. Annyira szeretném, ha ez hamarosan megváltozna, például, ha elkezdek dolgozni heti 40 órában, na, az biztos nem lesz könnyű nekem, de már várom, tényleg. Nincsenek kihasználva a képességeim, a tartalékaim, a kapacitásom! (Tudod, ezek csak ilyen úri huncutságok!)

Érted, hogy miről beszélek? Még nem találtam meg a helyem.

20 éves vagyok. Várok. Arra várok, hogy megtaláljam magam Isten tervében...