Úri-forma ember jár-kel a nagy pusztán,
Czinege Jánoshoz be is kopogtatván.
„Kerüljön, no, beljebb.” – felesége hívja.
János csak magában: „ki az anyja kínja?”

„Adj’ Isten, gazd’ uram, már ha meg nem sértem,
Házát, hogy zavartam nyugalmas csöndjében.
Kendhez hozott az út, nem másért, citálni.
Hogyha eljön úr lesz, mégpedig világi.”

„Úr leszek?” – kérd János, de ennyi volt a szó,
Gondolatban tovább: ha úr leszek a’ jó.
Ámde a nézése több volt ott a szónál:
Eredj öcsém, eredj, nálad urabb, szolgál!

De a kíváncsiság azért mégis hajtja,
S csak rákérdez: „nagyúr, olyan magad-fajta?
Mert abból nem kérek, jó az én úrságom,
Amennyi itt vagyok kint a Hortobágyon.”

„Várjon János gazda, ráteszem a végét.
Hallgassa meg, kérem, könnyen jött vendégét.
Pillanat s kijárom, kettőt teszek egyre:
Hogyha szívvel jönne, fölvinném én Pestre.

Ott aztán láthatna mézes-mázas csodát,
Híres báltermeket, színarany palotát.
Pompás szállodának lehetne vendége,
S mint a király, hálna, ágyának selymébe’.

Majd, a nagy színházban, a színpadon állva,
Meg is mutathatná mily’ tüzes a tánca,
Hogyan izzik lelke szép magyar nótákon,
Mind’, ahogy mulatnak itt a Hortobágyon.”

„No, hallgasson ide! – szól Czinege János –
Hogyha kíváncsi rám, jöjjön el a város!
Azt mondja, hogy király, azt mondja színházba?
Bukfencet ne hányjak, ha kend úgy kívánja?

Tudja kivel beszél, vagy csak úgy hadováz,
Ha kezet nyújt nékem, hogy kivel paroláz?
”gróf” Czinege János, s nem egy akárki más!
Pásztor vagyok, hallja, s nem egy komédiás!”

„Jól van – szól a vendég –, nem kell úgy fent járni,
Értek én a szóból… mért kell kiabálni?”
Feláll az asztaltól s útján nagyot gondol,
Az ajtóig érve terve támad, fondor:

„Jól van, János gazda, az Isten meg áldja!
Minek erőlködjek, ha nincs bátorsága.
Megyek akkor tovább, fejemben a lista…
Ha nem jön, hát nem jön… majd jön ”Bolond” Pista.”

„Még hogy ”Bolond” Pista?” – János így, s hevébe’,
Épp akkorát vágott az asztal hegyébe,
Hogy az összeroskadt, mint a kártyavárak:
„Bolond hírét vinnéd széles Hortobágynak?

Na, még csak az kéne, azt hinnék a népek,
Hogy itt a pásztorok ily’ satnya cselédek,
Bolondok, léhűtők, szánalmas emberek!
Becsületnek dolga, így hát magam megyek!”

Fondorral a vendég, de célját elérte:
El is indult János, amint volt beszélve.
A városba érve de sok csodát látott.
Arany-hímű kastély – mondta –, ahol szálott.

Meg is csodálta az minden egyes sarkát,
Meg is simította selyemfényű ”almát”.
Nem volt olyan perce, melyben ne csudálna…
A színházba értek ezeknek utána:

„No, akkor hol kezdjem?” – ugrott így előre.
„Ejnye, János gazda! – vették a szót tőle –
Rendje van itt, kérem, minden mozdulatnak,
Nem csak úgy, hogy össze-vissza kapkodhatnak.”

„No, hát majd szóljanak.” – reájok legyint a’.
Volt még a szűrujjba” néhány korty pálinka,
Abból egyet kortyolt, s a termet csodálta:
„Ebbe’ is búvik tán egy jó ménes ára.”

Kis időnek múltán szólítják előre,
El is mondták szépen, mit is várnak tőle.
A prímás már figyelt a zene-árokba’,
Ki a kedves nótát a fülébe vonta:

„Én vótam az apám legkedvesebb fia,
Hej, de a szerelem vezetett a rosszba’!”
És mikor a nóta végső hangja zendült,
János, ahogy kérték, vígan táncra perdült.

De, csak hamar szóltak: „nem jó, ejnye-ejnye!
Kérem, hogy figyeljünk minden apró jelre.”
Újra kezdte megint, úgy, ahogyan érte,
De a táncnak most is ”megállj” lett a vége.

Harmadszor is csak így, negyedszer se másképp.
Jó hogy volt pálinka, s szívében jó szándék.
Újra kezdte csöndben ötödször, s még tovább,
Nehogy szóval érje, ki nála ostobább.

De csak ”megállj” várta, aztán: „újra, kezdjük!”
Hát jól van – gondolta –, nékik ez a rendjük.
Ám, mikor tizedszer ugrottak elébe,
Nem volt már oly’ nyájas megkezdett beszéde.

Levette válláról szép fonott ostorát:
„Akkor itt megállunk, eddig és ne tovább!”
Majd a díszes kelmét bíztatta nagy szóra,
Akár, ha az ég zeng, szörnyű csattogósra,

Mi a prímás nyakán körbe tekeredett:
„Na, csak figyelj ide, szeretem a rendet!
Ha én megtanultam nótát és a táncot,
Tanulj meg zenélni, hej, aki megáldott!

De aztán kedvemre! Ne is kelljen szólnom!
Hej, mert olyat teszek, Istenemre mondom!
Engem állítnak meg, tízszer egy órában?
Hadd legyek már úr, én, a saját nótámban!”

El is kezdték újra, Isten-igazában,
Úgy mulatott János, akár a csárdában.
A végén rátette: „így kell ezt csinálni!
Mikor én mulatok, ne szóljon, akárki!”

— Eljött hát a nagy nap, gyűltek a vendégek,
Nem látott még János ily’ temérdek népet.
De ez nem zavarta, járta egyre táncát,
Azok meg a pásztort nagy szemmel csodálták.

— Haza érve kérdték: „no, hát mi vót, mondja?”
„Hej, micsoda világ! Nincs ott semmi gondja
Az ember-fiának. – mesélt, ahogy szokott –
Látjátok, a szívem, mégis haza hozott…”

Rácz Endre ©
2016 01. 07. Szerep